A zeneszerző

[1]

Erkel, az operaszerző
(Legány Dezső a The New Grove Dictionaryben megjelent Erkel-szócikke alapján)

Ha figyelembe vesszük, a Bátori Mária milyen jelentős mértékben lép túl a korábbi magyar operakísérleteken, Erkel első operája meglepően gyorsan keletkezett. 1840. augusztus 8-án lezajlott bemutatójától kezdve a közvélemény egyértelműen Erkelt tekintette a nemzet vezető operakomponistájának. A Bátori Mária stílusa főként a korabeli olasz és francia opera formáin és karaktertípusain alapul, azokat a hangszeres verbunkos dallamfordulataival és terjedelmes, összefüggő finálékkal gazdagítva. A kor léptéke szerint nagy zenekart használt, több hatásos kórussal. A nyitány csupán jóval később készült el (bemutatója 1841. november 11); Erkel utóbb új áriákkal is komponált, 1858-ban pedig átírta a művet. A Bátorit 1860-ban még felújították ugyan, de nem maradt meg a repertoárban.

[2]Az első opera sikere nyomán Erkel kizárólag a színpadnak szentelte zeneszerzői ambícióit, s alig két hónappal a bemutató után a librettista Egressy már újabb szövegkönyvön dolgozott, mely ezúttal is egy színdarabon alapult. A végül 1844-ben bemutatott új mű, a Hunyadi László Erkel legsikeresebb operája lett Magyarországon. Az 1850-es évek kezdetétől vidéki társulatok is felvették repertoárjukra; egyikük 1856-ban Bécsben is előadott egy rövidített változatot, de 1860-ban Zágrábban és Bukarestben is megszólalt a mű. A zongorista Thalberg erőfeszítései azonban, hogy a Hunyadit 1846-ban Párizsban is színre segítse, kudarcba fulladtak, hasonlóan Liszt kísérletéhez, hogy 1856-57-ben Weimarban adassa elő a művet. [3]A 19. század folyamán az operának csupán néhány részlete tudta meghódítani a külföldet: az 1847 táján komponált induló, az 1850-ben Madame La Grange számára írott koloratúrária és Erkel legjobb zenekari műve, az 1845-ben született nyitány, amelyet Liszt alig egy évvel keletkezése után már Bécsben is bemutatott. E tétel Liszt számára meggyőző bizonyossággal szolgált, hogy a magyar hangszeres tánc szimfonikus feldolgozása sikerrel járható út. A Hunyadi olasz és bécsi klasszikus hatásokat vegyít a nemzeti hanggal, ami leginkább az érzékenyen kidolgozott recitativókban és a népszerű táncok számos elemének átvételében ragadható meg. Többek között a verbunkosból merítette Erkel a két bővített másodlépést tartalmazó „magyar skálát”; a jellemző ritmusképleteket, s közülük is elsősorban a choriambust; a Liszt által cadence magyare-nak titulált, karakteresen nemzeti „bokázó” zárlatot; illetve a tánc kétarcú hangulatát, amely hősies, de egyszersmind (a lassú, moll hangnemű első szakaszban) mélyen szomorú, sőt tragikus. Ugyancsak felhasználta a verbunkos háromrészes formáját, amelyben minden egyes szakasz új zenei anyagot hoz, s egyre gyorsul, mint éppen a La Grange-áriában. A csárdásból Erkel az egyes szakaszok drámai tetőpontjainak kezelését és magát a tánc-elemet vette át. Ezek a vonások, a visszatérő tematikus anyagok alkalmazása és a nagy, egységes ívű finálék teremtik meg a Hunyadi László általános drámai kohézióját.

Az új librettók utáni lelkes és folyamatos kutatásai során Erkel egy új és jellegzetesen magyar műfajt is célba vett: a zenei betétekkel gazdagított népszínművet. A kor népszerű dallamainak feldolgozása azonnali és tartós sikert hozott e daraboknak. Az új műfaj megteremtője Erkel barátja, Szigligeti Ede (1814-1878) volt, aki ügyelőként és drámaíróként állt a Nemzeti Színház szolgálatában. A népszínművek némelyike hamarabb vált ismertté vidéken és az országhatárokon túl is, mint Erkel operái: a Két pisztoly és A rab német fordításban Bécsben is nagy sikert aratott. Erkel azonban a népszerű dallamok nyomán nem fejlesztett ki egy merészebb dalstílust, de a színpadi szituáció nyújtatta inspiráció híján zenéje mindig is kevéssé lírai maradt. A népszínművekkel egykorú, 1844-ben komponált Hymnuszt nem lírai kvalitásai, hanem emelkedettsége tette népszerűvé.
Jóllehet Erkel 1845 után is írt rövidebb kompozíciókat, a jelek szerint teremtő ereje időlegesen kimerült: a Hunyadi Lászlót követően jó ideig nem került ki jelentős mű a keze alól. A Ferenc József és Erzsébet királyné 1857-es, pesti látogatására készült Erzsébethez is csupán egyetlen felvonással járult hozzá Erkel – az alkalmi mű másik két felvonását a Doppler-fivérek, Ferenc és Károly szállították; utóbbi emellett Erkel felvonásának végső formába öntésében is közreműködött. Csak miután Ausztria súlyos vereséget szenvedett Itáliában éledt fel Erkelben a Hunyadi befejezése óta szunnyadó remény, hogy operát írhat a cenzúra tiltólistáján szereplő Bánk bán alapján. 1859 előtt értelmetlennek tűnt volna komoly munkához látni a partitúrán – most azonban, hogy mennél hamarabb befejezhesse, Erkel legtehetségesebb két fia, Gyula és Sándor segítségéhez folyamodott. Ettől fogva Erkel operapartitúrái muzsikus fiaival – s különösen Gyulával – való egyre mélyrehatóbb együttműködésről tanúskodnak.

[4] A Bánk bán 1861. március 9-i bemutatója rendkívüli sikert hozott; Erkel pályafutása csúcsára érkezett. A 13. századi történet, amelynek központjában a királynő gyűlölt, idegen udvartartása elleni lázadás áll, mintha addig elnyomott szenvedélyt szabadított volna el a zeneszerzőben. Az operát széles ívű, megkapó dallamokkal halmozta el, amelyek újszerű rugalmassága a korabeli „népdal” közvetlen hatásáról tanúskodik. A Bánk bánban jut csúcsára a zeneszerző stílusának a Bátorival és a Hunyadival megkezdett fejlődése: Erkelnek immár nem csupán a legkülönbözőbb számokat sikerül a verbunkos formaelvei szerint felépítenie, de a nagy jelenetekben (főként a harmadik felvonásban) élénk drámai jellemzést ér el a recitativók és a tématranszformációk alkalmazásával. A cselekvény és a zene koncentráltsága már-már kamaraoperát idéz, aminthogy kamaraszerű Erkel hangszeres írásmódja is, mind a szólókban, mind az együttesekben. A zeneszerző különösen szerencsés kézzel idézi meg a pasztorális nosztalgia hangját a népi stílusban írott instrumentális részletekben, és egyúttal elsőként alkalmazza a cimbalmot a komponált zene közegében.
Széchényi Könyvtár, Zeneműtár.">

[5] A Bánk bán hosszú évek szerves fejlődésének gyümölcse, s Erkelnek egyetlen későbbi operáját sem sikerült hasonló tűzzel és spontaneitással megtöltenie. Stílusának későbbi fejlődése kétféle úton járt. Az első a zenei nyelv leegyszerűsítését s egyúttal egy Bizet (1876-ban Erkel Gyula vezényletével már idehaza is bemutatott) Carmenjére emlékeztető „realizmus” előretörését hozta; az eddigi drámai témák helyett parasztokkal és mindennapi városlakókkal benépesített vígoperai témák felé fordulva. Az 1861-62-ben komponált Saroltában és még inkább A névtelen hősökben (1875-79) népszerű vigadozással, menyasszony-búcsúztatással, dobszignálokkal, toborzótáncokkal és katonai beszállásolással találkozunk – Erkel pedig megtalálja a mindehhez illő zenei kifejezőeszközöket: az ereszkedő stílusú, régi magyar népdalok különféle transzpozícióit, az együttesekben a polifónia fokozott kibontását és a hangszerelésben az egyes hangszerek fokozott egyénítését.
Erkel Bánk bán utáni műveinek másik útja a legteljesebben a Dózsa Györgyben (1864-66) és a Brankovics Györgyben (1868-72) megvalósított nemzeti zenedráma, amelynek keretében a zeneszerző két muzyikus fiával együtt folytathatta formai kísérletezését. Mindkét opera korábbi, történeti drámára épül, s mindkettő egy erős jellemű, tragikus hős körül forog, akinek személyes sorsa összefonódik nemzetükével. A prózalibrettóra komponált Brankovicsban szerb és török zenei hatás érezhető a magyar mellett. A mű dúr-moll skálarendszerben íródott, de – hasonlóan Liszt kései műveihez – felbukkannak a magyar hangsor származékai és az egyházi skálák különféle kombinációi is, ezzel újszerű dallami és harmóniai fordulatok felé nyitva meg az utat. A zene többnyire „folyamatos” (a wagneri értelemben), de szervesen beépített, önálló számokkal és nagy ívű finálékkal; jelentősen megnő a zenekar szerepe is.
E művek előzmény nélkül állnak a magyar opera történetében, és a Hunyadi László és a Bánk bán közérthetőbb hangjának bűvkörében élő közönségre nyugtalanítóan hatottak. Az 1862-ben bemutatott Sarolta alig hat hónap múltán lekerült a repertoárról, és két esztendővel 1867-es, ill. 1874-es bemutatóik után már a két nagyigényű zenedráma is eltűnt a színpadról – részben talán mert tartalmuk politikailag kényesnek bizonyult a vezető körök számára. Erkel második vígoperája, az 1880-ban bemutatott A névtelen hősök ugyanakkor elsősorban érdektelen cselekvénye folytán maradt sikertelen. Amint két fia egyre nagyobb részt vállalt Erkel Ferenc műveinek megírásában, a zeneszerző személyes kontrollja is egyre csökkent – minthogy pedig Gyula és Sándor nem örökölték apjuktól az egyéni stílus megalkotásának képességét, a kései operákban briliáns ötletek váltakoznak jószerével megoldatlan részletekkel. Az 1874 és ’84 között komponált utolsó Erkel-opera, az István király már jórészt Gyula kézírásával maradt ránk, csaknem teljesen Wagner hatása alatt áll, és immár alig-alig csillan át rajta Erkel Ferenc egyénisége. A mű lelkes – hevességében csupán a Bánk bán negyedszázaddal korábbi sikeréhez mérhető – fogadtatása tehát immár az idők változását jelzi, amellyel Erkel maga immár nem tudott lépést tartani. Halála után azonban ez a műve is csupán további néhány alkalommal került színpadra.
Erkel fejlődését nem írhatjuk le egyszerűen az olasz „szám-operától” a wagneri kontinuitás felé vezető útként; a zeneszerzőt ért külső stílushatások jelentőségét persze felesleges is volna tagadni, de ezek semmiképp sem közvetlen kiváltói, csupán színezői voltak zeneszerzői metamorfózisának. Erkel fejlődését részben egy szerves belső átalakulás befolyásolta, amelynek folytán stílusát egyre mélyebben hatották a magyaros fordulatok és formák; részben pedig a szellemiségükben kifejezetten korszerű librettók, amelyeket változó zenei stílusa támaszául választott. Két vígoperájától eltekintve valamennyi szövegkönyve magyar történelmi drámákra épült, amelyek sora ugyancsak belső érésről tanúskodik: Erkel érdeklődése az egyéniségek tragédiájától fokozatosan a népszerű színmű felé fordult, amelynek gyakran heroikus szereplői a nemzeti dráma, vagy épp a mindennapi falusi élet keretei között ábrázolják az emberi sorsot.

•••••

ERKEL FERENC OPERÁINAK 19. SZÁZADI LIBRETTÓI – az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában – az operák szerinti betűrendben

BÁNK BÁN – 1861

kézirat: 1861, cenzúra és súgópéldány – jelzete: MM 13.499
kézirat: év nélkül, ügyelőkönyv szereposztással, díszletrajzzal és kelléklistával – jelzete: MM 13.536
nyomtatvány: 1861, – jelzete: MM 18.374
nyomtatvány: 1878, – jelzete: MM 16.219

BÁTORI MÁRIA – 1840

kézirat: 1840, súgópéldány – jelzete: MM 13.539
kézirat: 1840, súgópéldány – jelzete: MM 13.540
[egykorú nyomtatvány: OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete: 204.792]
nyomtatvány: 1858, – jelzete: MM 11.699

BRANKOVICS GYÖRGY – 1874

kézirat: 1874, súgópéldány – jelzete: MM 13.564
nyomtatvány: 1874, – jelzete: MM 18.375

DÓZSA GYÖRGY – 1867

kézirat: 1867, rendezőkönyv – jelzete: MM 13.614
kézirat: 1867, ügyelőkönyv – jelzete: MM 13.613
kézirat: 1867, súgópéldány – jelzete: MM 13.612
nyomtatvány: 1867, – jelzete: MM 11.702

ERZSÉBET – 1857

kézirat: 1857, súgópéldány – jelzete MM 13.627
kézirat: 1857, súgópéldány szereposztással – jelzete MM 13.628
nyomtatvány: 1857, – jelzete MM 11.667

HUNYADI LÁSZLÓ – 1844

[nyomtatvány: 1844, OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete 306.774]
[nyomtatvány: 1844 után, OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete 207.960]
[nyomtatvány: 1856, OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete 206.452]
nyomtatvány: 1862, – jelzete MM 18.013
[nyomtatvány: 1878, OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete 206.430]
kézirat: 1881, Székesfehérvár, súgópéldány szereposztással, (bemutató: 1885) – jelzete: 13.720
[nyomtatvány: 1886, OSZK Törzsgyűjtemény – jelzete 206.824/4]

ISTVÁN KIRÁLY – 1885

kézirat: 1885, rendezőpéldány szereposztással – jelzete MM 13.725
kézirat: 1885, súgópéldány – jelzete MM 13.724
nyomtatvány: [egykorú] – jelzete MM 17.251
nyomtatvány: 1896, – jelzete MM 18.170

A NÉVTELEN HŐSÖK – 1880

kézirat: 1880, olvasópéldány szereposztással – jelzete MM 13.841
kézirat: 1880, olvasópéldány – jelzete MM 13.844
kézirat: 1880, rendezőkönyv – jelzete MM 13.842
nyomtatvány: 1880, – jelzete MM 13.283

SAROLTA – 1862

kézirat: 1862, ügyelőpéldány – jelzete MM 13.912
kézirat: 1862, súgópéldány szereposztással – jelzete MM 13.910
kézirat: 1862, olvasópéldány – jelzete MM 13.911
nyomtatvány: 1862, – jelzete MM 12.648