A sakkozó

Erkel Ferenc a kortársak és az utókor szakmai megítélése szerint is kiváló sakkjátékos volt. Az 1850-es évek közepétől – Szén Józseffel, a legjelentősebb korabeli mesterrel – a korabeli sakkélet vezető személyisége volt, annak ellenére, hogy 1859-ben már visszavonult az aktív játéktól. Ezt követően a pesti és budai sakkéletet szervezte. Erkelnek, mint sakkozónak éppen abban rejlik nagysága, hogy népszerűsítette ezt a játékot és új tehetségeket fedezett fel. Azt nem tudjuk, hogy kitől tanult meg sakkozni. Viszont 1836-ban, amikor másodkarmester lett a Pesti Városi Német Színházban, egyúttal a híres Wurm kávéháznak is törzsvendége lett. Itt játszott – többek között – Szén József is.
[1]A pesti sakk-kör megalapítására 1859-ben kérelmet nyújtottak be, de azt az osztrák helytartóság elutasította. Csak négy év múlva, 1863 végén sikerült engedélyt kapni a sakk-kör megindítására az akkor már létező magyar királyi helytartótanácstól. A Pesti Sakk-kör megalakításának egyik befolyásos pártfogója gróf Széchenyi Ödön, Széchenyi István kisebbik fia volt. Ő adta be a folyamodványt és a hozzácsatolt 12 pontba foglalt alapszabály-tervezetet. A köralakítás engedélye 1864 júniusában érkezett meg. Az első, ideiglenes választmány Erkel Ferenc elnökletével ült össze 1864 októberében az Európa kávéházban. Megtárgyalták a kívánt alapszabály-módosítást, a Pesti Sakk-kör megnyitásának ünnepét pedig 1864. október 16-ára, vasárnap délután 4 órára tűzték ki. Az alakuló közgyűlést 1865. január 22-én, 32 tag jelenlétében tartották meg. Erkel Ferenc elnöki megnyitójában megemlékezett Szén Józsefről, mint az addigi legjelentősebb magyar sakkozóról, majd az ideiglenes titkár felolvasta a helytartótanácshoz felterjesztett alapszabályokat – a hatóság által kívánt módosításokkal kiegészítve. A Pesti Sakk-kör elnöke Széchenyi Ödön gróf lett, akit közfelkiáltással választottak meg. Erkel Ferencet 29 szavazattal alelnökké választották. Később ő lett a Pesti Sakk-kör elnöke. Ezt a tisztséget haláláig betöltötte.
Erkel Ferenc nevéhez nem fűződnek olyan látványos sikerek, mint azokéhoz, akik páros mérkőzéseken – a világ akkori legjobbjainak tekintett – franciákat is legyőzték, de Erkel is gyakran részt vett a Párizs elleni levelezési mérkőzésre javaslatot tevő bizottság tanácskozásain. Az emlékezetes 1846-os Pest–Párizs mérkőzés kapcsán derült ki – az elemzések során – Erkel sakktehetsége. A mérkőzés során dolgozták ki a magyar sakkozók az ún. magyar védelmet, amelyet később budapesti megnyitásnak nevezetek el. Erkel Ferenc kiváló játékerejére az is jellemző, hogy egy ízben még Szén Józsefet is sikerült legyőznie a '40-es években.

a szerk.

A nagy sakkozó (Erkel-anekdota)

Erkel Ferenc nagy sakkozó vala az Úr előtt. Nemes szenvedelme a napnak és éjnek minden órájában sarkallta. Még a Nemzeti Színház színfalai között is tartott sakktáblát, hogy minden szabad percét a hatvannégykockás művészetnek szentelhesse. Néha egy-egy Lohengrint csípett meg egy kis játékra; olykor meg magát az ördögöt, Számielt. És megvert mindenkit, mert sakkozónak is volt akkora, mint zenésznek.
A Hunyadi László egy előadása előtt körülnézett a mester a színpadon: kit keverhetne egy kis parázs sakkozásba? Hiszen van elég idő: alig jár még az óra fél hétre.
Nem volt ott senki más, csak egy kacagányos vitéz: Korcsek, a kórista. Nappal csizmadiamester; este énekes: tenor prím. Biz egy kicsit kapálatlan hang, de az nem baj, mert a kis szürke tüskés bajuszú Korcsek bácsi igen hasznavehető ember: jeles mimikus és apró cigányszerepek kitűnő játszója. Haj, de tudta fújni azt a keserves nagyidai nótát!
Erkel megcsípi a kacagányánál fogva.
– Jöjjön, Korcsek, játsszunk egyet hirtelenében.
Korcsek szó nélkül megy. Erkel a színfalak mögött leül a sakktábla mellé; Korcsek letelepszik vele szemben.
– No ne vesztegessük az időt! Kezdem én! – mondja Erkel, és szép spanyol gambit reményében kilép a két paraszttal.
Korcsek lekönyököl az asztalra, és le nem veszi a szemét a tábláról. De nem húz. A percek múlnak. Korcsek összeráncolja a szemöldökét, fütyörész, majd titkos értelmű szavakat mormog. De csak nem húz.
– Szent isten! – gondolja magában Erkel, micsoda hatalmas nagy sakkozó lehet ez, hogy már az első húzáson is így gondolkozik!
És örvendez a szíve mélyén. Mindazonáltal várja, hogy mozduljon már a félelmes ellenség. Korcsek azonban csak tovább mereszti a szemét és lógázza a lábát.
Végre az ügyelő csenget: mindjárt kezdeni kell az ouverture-t (nyitányt).
– No, de hát húzzon már, édes barátom! – szól Erkel türelmetlenül.
– Én? – álmélkodik Korcsek.
– Maga hát!
– De én, kérem alássan, nem tudok sakkozni!

In: Magyar anekdotakincs. Gyűjtötte és magyarázta: Tóth Béla, Budapest, Gondolat, 1957., 477–478. o.

Gárdonyi Géza: Apróságok Erkel életéből, II. A szózat meg a himnusz. (Részlet) [2]

Egy nyári esten nyitva volt a sakkör ablaka. (A Velencze-kávéház egy elfalazott része volt a kör szobája.) Az átellenes házban valaki zongorázott.
A körben már nem volt senki. A sakktáblák szanaszét hevertek az asztalokon. Az utolsó játék az enyim volt, s az én társam is elment. Erkel maradt ott, aki csak szemlélője volt a játékunknak.
Én még az ottmaradt sakkállásra bámultam (bizonyosra mondhatom,hogy én vesztettem) és így mind a ketten csöndesen ültünk. Aztán, hogy a zongora sűrűn trillázott s egy mesteri kéz futamai áradtak be hozzánk, felfigyeltem.
— Hallja elnök úr? — mondottam kifelé intve, csupán hogy mondjak valamit.
Az öreg úr a fejét szokása szerint lecsüggesztve ült s maga elé nézett. A szavamra megmozdult a kezefeje. Legyintett:
— Klamperozás.
Vártam, hogy fölkel és elmegyünk, de csak maradt.
Ült és hallgatott. A zongora verője is mintha meghallotta volna az öreg úr megjegyzését, elhallgatott.
Akkor hozzám fordul az öreg úr és szól az ő szokott álmodozó, dünnyögő hangján:
— Az ilyen kisasszonyok gyorskezüek. Megtanulják a futamokat, a trillákat, de meg nem értik. Gépek.
Megvető oldalpillantás. Én magamban hálálkodók az istennek, hogy az öreg úr sohase hall engem zongorázni. [...]

In: Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 211. o. [2]