Ha Erkelt nem sorolhatjuk is a csodagyerekek közé, billentyűs játékosként hamar feltűnést keltett: tíz esztendős korában már helyettesítette apját az orgonánál, egy évvel később pedig nyilvánosan is fellépett Gyulán. A pozsonyi bencés gimnáziumban töltött évek után első munkáját is hangszerjátékosként szerezte: Csáky Kálmán gróf gyermekeinek zongoraoktatását vállalta Kolozsvárott. Ez idő tájt azonban már kiemelkedő virtuózként is számon tartották, és Ábrányi Kornél [1] Erkel-életrajza szerint „magyar zongora-ábrándokat írt s változatokat eredeti magyar dallamok felett, melyeket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagy mértékben magára vonta a közfigyelmet, nemcsak, hanem az élesebb belátók előtt akkor már úgy tűnt fel, mint a magyar zene jövendő újjáteremtője.” (Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz, Budapest, Schunda, 1895., 17. o. [2]) Ezek közül a kompozíciók közül azonban máig sem került elő egyetlen egy sem, így kérdéses, nem főként improvizációkról lehetett-e szó.)
Mikor 1834-ben egy Steinlein-Saalenstein grófné által felkínált zenemesteri állás reményében elhagyta Erdélyt, a grófnő szemerédi birtokára utazván Pesten is megállt, s május 4-én hangversenyt adott a Nemzeti Kaszinóban. A kor talán legavatottabb hazai zenekritikusa, Mátray Gábor, jelen volt az eseményen, s meleg szavakkal üdvözölte az új virtuózt a Honművész hasábjain: „Előadatott: 1. Spohr E-dúr quartettja. 2. Kalkbrenner 93. szerzeményét (Grande Marche stb.) quintettkíséret mellett (violonnal) fortepianón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a bal kéznek egy irányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztül utazó, Békés-Gyulán született hazánkfija s’ klavírtanító Erkel Ferenc úr. Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán Magyar és Erdély országban tökéletesíté magát, mint remek-játszó. Nagyméltóságú Steinlein grófnéhoz jutván hangásztanítónak, azon kellemes remény biztat, hogy őt jövő télen több ízben hallhatjuk.”
Mátray reményei beteljesültek, hiszen Erkel nem csupán vissza-visszalátogatott Pestre, de a következő esztendőben ott is telepedett le. S bár szerződése a budai Várban játszó Magyar Színjátszó Társasághoz kötötte, a következő esztendőkben a főváros kamarazenei életének is egyik kulcsfigurája lett számtalan hangszeres vagy énekes vendégművész zongorakísérőjeként. Szólista fellépésein a klasszikusok – Mozart és Beethoven – mellett Weber, Moscheles, Kalkbrenner, Thalberg és főként Hummel virtuóz darabjait szólaltatta meg, amire a korabeli Pesten alig néhányan lehettek képesek. De 1835. november elsején ő mutatta be Chopin e-moll zongoraversenyét is a magyar főváros közönségének, amit Mátray ismét lelkes recenzióban méltatott a Honművészben: „Ezen itt még nem hallatott ’s új ízléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazták tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók.”
Erkel ebben az időszakban írt, billentyűs hangszerre is számító kompozíciói ugyancsak szorosan kapcsolódnak saját hangverseny-fellépéseihez. A zenekarral kísért Phantasia és változatok Rákóczynak erdélyies témájára (L. 7) [3] egy felvonásközi szünetben szólalt meg – Erkel előadásában – a Magyar Színházban, a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára (L. 12) [4] Joseph Menter müncheni gordonkaművész hangversenyén hangzott el a zeneszerző tolmácsolásában, és kétségtelenül hasonló alkalomra készülhettek a Csel-variációk (L. 14–15) [5] is. Éppígy konkrét eseményekhez kapcsolódnak az 1830-as évek vége felé született kamaraművek is: A
Duo brillant (L. 6) Henri Vieuxtemps belga hegedűművész, az Adagio Bartay Endre „Csel” című operájából vett témára (L. 8) [6] Theodor Moralt müncheni kürtös, a Változatok Bartay Endre „Csel” czímű eredeti operájából a magyar toborzó themajára (L. 13) [7] pedig az ugyancsak Münchenből érkezett Joseph Menter csellista és a zeneszerző egy-egy közös fellépésére íródott; az
Erinnerungen an H. W. Ernst (L. 18–19) [8] pedig voltaképpen nem több az 1840 májusában ugyancsak Pesten vendégeskedő Heinrich Wilhelm Ernst hegedűművész két művének átiratánál.
Ferencz által. Pest: Wagner József, [1840]. Ms. mus. 23. Országos Széchényi Könyvtár, Zeneműtár.">
[9]1840-41 után azonban nem csupán a zongorakompozíciók, de Erkel nyilvános fellépései is szemlátomást megritkulnak. Ennek egyik oka kétségtelenül Erkel színházbeli teendőinek megszaporodása lehetett, különösen a Bátori Mária hatalmas sikere után, amikor erőit feltehetőleg immár a következő operája, a Hunyadi kompozíciós munkájára igyekezett tartogatni. De a virtuóz karrier feladásában Liszt 1839–40 fordulóján adott pesti hangversenyei is szerepet játszhattak, akivel Erkel – karmesteri munkája összes napi nyűgével a vállán – talán már nem érezte volna képesnek magát versenyre kelni. (Hogy Erkelre nagy hatást tett Liszt látogatása, az Emlékül Liszt Ferencre (L. 16) [10] is bizonyítja, amely már 1840 januárjában megjelent Erkel gyerekkori ismerőse, Wagner József kiadásában.)
Miután maga Erkel visszahúzódott a zongoristaként való nyilvános fellépésektől, zongorakompozíciói is megritkultak: 1844 márciusában ugyan még eljátszotta egy Capriccióját (amely talán az Erinnerungen második részével [L. 19] [8] lehetett azonos), az Original Ungarischer (L. 35) és a két kései albumlap-kompozíció (L. 70 és L. 74) azonban már csak afféle mutatvány-kompozíció, a Marche Hongroise (L. 43) pedig valószínűleg egy korábbi zenekari induló (L. 42) átirata. Erkelnek azonban nem sikerült végleg elszakadnia ifjúkora kedves hangszerétől: az ’50-es évek elején – alighanem a nagy család okozta anyagi gondjait ellensúlyozandó – Albrecht főherceg gyermekeinek zongoratanárául szegődött, s a Zeneakadémián is ő vitte vállain a zongoraosztályokat, hiszen Liszt csak mintegy az év negyedében volt Pesten, hogy személyesen vezethesse az oktatást. Az oktatás mellett azonban Erkelnek saját kiváló technikáját is sikerült sokáig megőriznie: a 80. születésnapját ünneplő hangversenyen az első tételbe illesztett saját kadenciával, maga játszotta Mozart d-moll koncertjének zongoraszólamát, ráadásként pedig egyik kedvenc Liszt-darabját, Bellini A puritánok című operájának témáira írott fantáziát.
Mikor 1834-ben egy Steinlein-Saalenstein grófné által felkínált zenemesteri állás reményében elhagyta Erdélyt, a grófnő szemerédi birtokára utazván Pesten is megállt, s május 4-én hangversenyt adott a Nemzeti Kaszinóban. A kor talán legavatottabb hazai zenekritikusa, Mátray Gábor, jelen volt az eseményen, s meleg szavakkal üdvözölte az új virtuózt a Honművész hasábjain: „Előadatott: 1. Spohr E-dúr quartettja. 2. Kalkbrenner 93. szerzeményét (Grande Marche stb.) quintettkíséret mellett (violonnal) fortepianón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a bal kéznek egy irányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztül utazó, Békés-Gyulán született hazánkfija s’ klavírtanító Erkel Ferenc úr. Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán Magyar és Erdély országban tökéletesíté magát, mint remek-játszó. Nagyméltóságú Steinlein grófnéhoz jutván hangásztanítónak, azon kellemes remény biztat, hogy őt jövő télen több ízben hallhatjuk.”
Mátray reményei beteljesültek, hiszen Erkel nem csupán vissza-visszalátogatott Pestre, de a következő esztendőben ott is telepedett le. S bár szerződése a budai Várban játszó Magyar Színjátszó Társasághoz kötötte, a következő esztendőkben a főváros kamarazenei életének is egyik kulcsfigurája lett számtalan hangszeres vagy énekes vendégművész zongorakísérőjeként. Szólista fellépésein a klasszikusok – Mozart és Beethoven – mellett Weber, Moscheles, Kalkbrenner, Thalberg és főként Hummel virtuóz darabjait szólaltatta meg, amire a korabeli Pesten alig néhányan lehettek képesek. De 1835. november elsején ő mutatta be Chopin e-moll zongoraversenyét is a magyar főváros közönségének, amit Mátray ismét lelkes recenzióban méltatott a Honművészben: „Ezen itt még nem hallatott ’s új ízléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazták tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók.”
Erkel ebben az időszakban írt, billentyűs hangszerre is számító kompozíciói ugyancsak szorosan kapcsolódnak saját hangverseny-fellépéseihez. A zenekarral kísért Phantasia és változatok Rákóczynak erdélyies témájára (L. 7) [3] egy felvonásközi szünetben szólalt meg – Erkel előadásában – a Magyar Színházban, a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára (L. 12) [4] Joseph Menter müncheni gordonkaművész hangversenyén hangzott el a zeneszerző tolmácsolásában, és kétségtelenül hasonló alkalomra készülhettek a Csel-variációk (L. 14–15) [5] is. Éppígy konkrét eseményekhez kapcsolódnak az 1830-as évek vége felé született kamaraművek is: A
Duo brillant (L. 6) Henri Vieuxtemps belga hegedűművész, az Adagio Bartay Endre „Csel” című operájából vett témára (L. 8) [6] Theodor Moralt müncheni kürtös, a Változatok Bartay Endre „Csel” czímű eredeti operájából a magyar toborzó themajára (L. 13) [7] pedig az ugyancsak Münchenből érkezett Joseph Menter csellista és a zeneszerző egy-egy közös fellépésére íródott; az
Erinnerungen an H. W. Ernst (L. 18–19) [8] pedig voltaképpen nem több az 1840 májusában ugyancsak Pesten vendégeskedő Heinrich Wilhelm Ernst hegedűművész két művének átiratánál.
Ferencz által. Pest: Wagner József, [1840]. Ms. mus. 23. Országos Széchényi Könyvtár, Zeneműtár.">
[9]1840-41 után azonban nem csupán a zongorakompozíciók, de Erkel nyilvános fellépései is szemlátomást megritkulnak. Ennek egyik oka kétségtelenül Erkel színházbeli teendőinek megszaporodása lehetett, különösen a Bátori Mária hatalmas sikere után, amikor erőit feltehetőleg immár a következő operája, a Hunyadi kompozíciós munkájára igyekezett tartogatni. De a virtuóz karrier feladásában Liszt 1839–40 fordulóján adott pesti hangversenyei is szerepet játszhattak, akivel Erkel – karmesteri munkája összes napi nyűgével a vállán – talán már nem érezte volna képesnek magát versenyre kelni. (Hogy Erkelre nagy hatást tett Liszt látogatása, az Emlékül Liszt Ferencre (L. 16) [10] is bizonyítja, amely már 1840 januárjában megjelent Erkel gyerekkori ismerőse, Wagner József kiadásában.)Miután maga Erkel visszahúzódott a zongoristaként való nyilvános fellépésektől, zongorakompozíciói is megritkultak: 1844 márciusában ugyan még eljátszotta egy Capriccióját (amely talán az Erinnerungen második részével [L. 19] [8] lehetett azonos), az Original Ungarischer (L. 35) és a két kései albumlap-kompozíció (L. 70 és L. 74) azonban már csak afféle mutatvány-kompozíció, a Marche Hongroise (L. 43) pedig valószínűleg egy korábbi zenekari induló (L. 42) átirata. Erkelnek azonban nem sikerült végleg elszakadnia ifjúkora kedves hangszerétől: az ’50-es évek elején – alighanem a nagy család okozta anyagi gondjait ellensúlyozandó – Albrecht főherceg gyermekeinek zongoratanárául szegődött, s a Zeneakadémián is ő vitte vállain a zongoraosztályokat, hiszen Liszt csak mintegy az év negyedében volt Pesten, hogy személyesen vezethesse az oktatást. Az oktatás mellett azonban Erkelnek saját kiváló technikáját is sikerült sokáig megőriznie: a 80. születésnapját ünneplő hangversenyen az első tételbe illesztett saját kadenciával, maga játszotta Mozart d-moll koncertjének zongoraszólamát, ráadásként pedig egyik kedvenc Liszt-darabját, Bellini A puritánok című operájának témáira írott fantáziát.