A zongorista
Ha Erkelt nem sorolhatjuk is a csodagyerekek közé, billentyűs játékosként hamar feltűnést keltett: tíz esztendős korában már helyettesítette apját az orgonánál, egy évvel később pedig nyilvánosan is fellépett Gyulán. A pozsonyi bencés gimnáziumban töltött évek után első munkáját is hangszerjátékosként szerezte: Csáky Kálmán gróf gyermekeinek zongoraoktatását vállalta Kolozsvárott. Ez idő tájt azonban már kiemelkedő virtuózként is számon tartották, és Ábrányi Kornél Erkel-életrajza szerint „magyar zongora-ábrándokat írt s változatokat eredeti magyar dallamok felett, melyeket akkor még nem tett közzé, de nyilvános hangversenyekben bemutatott s ez irányban nagy mértékben magára vonta a közfigyelmet, nemcsak, hanem az élesebb belátók előtt akkor már úgy tűnt fel, mint a magyar zene jövendő újjáteremtője.” (Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz, Budapest, Schunda, 1895., 17. o.) Ezek közül a kompozíciók közül azonban máig sem került elő egyetlen egy sem, így kérdéses, nem főként improvizációkról lehetett-e szó.)
Mikor 1834-ben egy Steinlein-Saalenstein grófné által felkínált zenemesteri állás reményében elhagyta Erdélyt, a grófnő szemerédi birtokára utazván Pesten is megállt, s május 4-én hangversenyt adott a Nemzeti Kaszinóban. A kor talán legavatottabb hazai zenekritikusa, Mátray Gábor, jelen volt az eseményen, s meleg szavakkal üdvözölte az új virtuózt a Honművész hasábjain: „Előadatott: 1. Spohr E-dúr quartettja. 2. Kalkbrenner 93. szerzeményét (Grande Marche stb.) quintettkíséret mellett (violonnal) fortepianón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a bal kéznek egy irányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztül utazó, Békés-Gyulán született hazánkfija s’ klavírtanító Erkel Ferenc úr. Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán Magyar és Erdély országban tökéletesíté magát, mint remek-játszó. Nagyméltóságú Steinlein grófnéhoz jutván hangásztanítónak, azon kellemes remény biztat, hogy őt jövő télen több ízben hallhatjuk.”
Mátray reményei beteljesültek, hiszen Erkel nem csupán vissza-visszalátogatott Pestre, de a következő esztendőben ott is telepedett le. S bár szerződése a budai Várban játszó Magyar Színjátszó Társasághoz kötötte, a következő esztendőkben a főváros kamarazenei életének is egyik kulcsfigurája lett számtalan hangszeres vagy énekes vendégművész zongorakísérőjeként. Szólista fellépésein a klasszikusok – Mozart és Beethoven – mellett Weber, Moscheles, Kalkbrenner, Thalberg és főként Hummel virtuóz darabjait szólaltatta meg, amire a korabeli Pesten alig néhányan lehettek képesek. De 1835. november elsején ő mutatta be Chopin e-moll zongoraversenyét is a magyar főváros közönségének, amit Mátray ismét lelkes recenzióban méltatott a Honművészben: „Ezen itt még nem hallatott ’s új ízléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazták tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók.”
Erkel ebben az időszakban írt, billentyűs hangszerre is számító kompozíciói ugyancsak szorosan kapcsolódnak saját hangverseny-fellépéseihez. A zenekarral kísért Phantasia és változatok Rákóczynak erdélyies témájára (L. 7) egy felvonásközi szünetben szólalt meg – Erkel előadásában – a Magyar Színházban, a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára (L. 12) Joseph Menter müncheni gordonkaművész hangversenyén hangzott el a zeneszerző tolmácsolásában, és kétségtelenül hasonló alkalomra készülhettek a Csel-variációk (L. 14–15) is. Éppígy konkrét eseményekhez kapcsolódnak az 1830-as évek vége felé született kamaraművek is: A
Duo brillant (L. 6) Henri Vieuxtemps belga hegedűművész, az Adagio Bartay Endre „Csel” című operájából vett témára (L. 8) Theodor Moralt müncheni kürtös, a Változatok Bartay Endre „Csel” czímű eredeti operájából a magyar toborzó themajára (L. 13) pedig az ugyancsak Münchenből érkezett Joseph Menter csellista és a zeneszerző egy-egy közös fellépésére íródott; az
Erinnerungen an H. W. Ernst (L. 18–19) pedig voltaképpen nem több az 1840 májusában ugyancsak Pesten vendégeskedő Heinrich Wilhelm Ernst hegedűművész két művének átiratánál.
1840-41 után azonban nem csupán a zongorakompozíciók, de Erkel nyilvános fellépései is szemlátomást megritkulnak. Ennek egyik oka kétségtelenül Erkel színházbeli teendőinek megszaporodása lehetett, különösen a Bátori Mária hatalmas sikere után, amikor erőit feltehetőleg immár a következő operája, a Hunyadi kompozíciós munkájára igyekezett tartogatni. De a virtuóz karrier feladásában Liszt 1839–40 fordulóján adott pesti hangversenyei is szerepet játszhattak, akivel Erkel – karmesteri munkája összes napi nyűgével a vállán – talán már nem érezte volna képesnek magát versenyre kelni. (Hogy Erkelre nagy hatást tett Liszt látogatása, az Emlékül Liszt Ferencre (L. 16) is bizonyítja, amely már 1840 januárjában megjelent Erkel gyerekkori ismerőse, Wagner József kiadásában.)
Miután maga Erkel visszahúzódott a zongoristaként való nyilvános fellépésektől, zongorakompozíciói is megritkultak: 1844 márciusában ugyan még eljátszotta egy Capriccióját (amely talán az Erinnerungen második részével [L. 19] lehetett azonos), az Original Ungarischer (L. 35) és a két kései albumlap-kompozíció (L. 70 és L. 74) azonban már csak afféle mutatvány-kompozíció, a Marche Hongroise (L. 43) pedig valószínűleg egy korábbi zenekari induló (L. 42) átirata. Erkelnek azonban nem sikerült végleg elszakadnia ifjúkora kedves hangszerétől: az ’50-es évek elején – alighanem a nagy család okozta anyagi gondjait ellensúlyozandó – Albrecht főherceg gyermekeinek zongoratanárául szegődött, s a Zeneakadémián is ő vitte vállain a zongoraosztályokat, hiszen Liszt csak mintegy az év negyedében volt Pesten, hogy személyesen vezethesse az oktatást. Az oktatás mellett azonban Erkelnek saját kiváló technikáját is sikerült sokáig megőriznie: a 80. születésnapját ünneplő hangversenyen az első tételbe illesztett saját kadenciával, maga játszotta Mozart d-moll koncertjének zongoraszólamát, ráadásként pedig egyik kedvenc Liszt-darabját, Bellini A puritánok című operájának témáira írott fantáziát.
Mikor 1834-ben egy Steinlein-Saalenstein grófné által felkínált zenemesteri állás reményében elhagyta Erdélyt, a grófnő szemerédi birtokára utazván Pesten is megállt, s május 4-én hangversenyt adott a Nemzeti Kaszinóban. A kor talán legavatottabb hazai zenekritikusa, Mátray Gábor, jelen volt az eseményen, s meleg szavakkal üdvözölte az új virtuózt a Honművész hasábjain: „Előadatott: 1. Spohr E-dúr quartettja. 2. Kalkbrenner 93. szerzeményét (Grande Marche stb.) quintettkíséret mellett (violonnal) fortepianón ritka ügyességgel, mind a jobb, mind a bal kéznek egy irányos fürgeségével játszá a Kolozsvárról jött s éppen Pesten keresztül utazó, Békés-Gyulán született hazánkfija s’ klavírtanító Erkel Ferenc úr. Valamint jeles előadását méltán megtapsoltuk, úgy méltán s kétszeresen örülhettünk, hogy ezen érdekes intézetünk megismertete oly honi s tisztán magyarul beszélő hangászművészt, kiben méltán büszkék lehetünk, annyival inkább, mivel ő csupán Magyar és Erdély országban tökéletesíté magát, mint remek-játszó. Nagyméltóságú Steinlein grófnéhoz jutván hangásztanítónak, azon kellemes remény biztat, hogy őt jövő télen több ízben hallhatjuk.”
Mátray reményei beteljesültek, hiszen Erkel nem csupán vissza-visszalátogatott Pestre, de a következő esztendőben ott is telepedett le. S bár szerződése a budai Várban játszó Magyar Színjátszó Társasághoz kötötte, a következő esztendőkben a főváros kamarazenei életének is egyik kulcsfigurája lett számtalan hangszeres vagy énekes vendégművész zongorakísérőjeként. Szólista fellépésein a klasszikusok – Mozart és Beethoven – mellett Weber, Moscheles, Kalkbrenner, Thalberg és főként Hummel virtuóz darabjait szólaltatta meg, amire a korabeli Pesten alig néhányan lehettek képesek. De 1835. november elsején ő mutatta be Chopin e-moll zongoraversenyét is a magyar főváros közönségének, amit Mátray ismét lelkes recenzióban méltatott a Honművészben: „Ezen itt még nem hallatott ’s új ízléssel készült hangmű nemcsak belső kellemes mineműségére, hanem igen helyes előadatására nézve is köztetszést nyert s Erkel urat, mint egyik legjelesebb fortepianistánkat, ki a művészi és érzékeny játszás párosításának tudományát oly nagy mértékben sajátjává tudja tenni, örömmel jutalmazták tapsaikkal a válogatott műértő hallgatók.”
Erkel ebben az időszakban írt, billentyűs hangszerre is számító kompozíciói ugyancsak szorosan kapcsolódnak saját hangverseny-fellépéseihez. A zenekarral kísért Phantasia és változatok Rákóczynak erdélyies témájára (L. 7) egy felvonásközi szünetben szólalt meg – Erkel előadásában – a Magyar Színházban, a Phantasia klavirra az erdélyi Rákóczi-dal themajára (L. 12) Joseph Menter müncheni gordonkaművész hangversenyén hangzott el a zeneszerző tolmácsolásában, és kétségtelenül hasonló alkalomra készülhettek a Csel-variációk (L. 14–15) is. Éppígy konkrét eseményekhez kapcsolódnak az 1830-as évek vége felé született kamaraművek is: A
Duo brillant (L. 6) Henri Vieuxtemps belga hegedűművész, az Adagio Bartay Endre „Csel” című operájából vett témára (L. 8) Theodor Moralt müncheni kürtös, a Változatok Bartay Endre „Csel” czímű eredeti operájából a magyar toborzó themajára (L. 13) pedig az ugyancsak Münchenből érkezett Joseph Menter csellista és a zeneszerző egy-egy közös fellépésére íródott; az
Erinnerungen an H. W. Ernst (L. 18–19) pedig voltaképpen nem több az 1840 májusában ugyancsak Pesten vendégeskedő Heinrich Wilhelm Ernst hegedűművész két művének átiratánál.
1840-41 után azonban nem csupán a zongorakompozíciók, de Erkel nyilvános fellépései is szemlátomást megritkulnak. Ennek egyik oka kétségtelenül Erkel színházbeli teendőinek megszaporodása lehetett, különösen a Bátori Mária hatalmas sikere után, amikor erőit feltehetőleg immár a következő operája, a Hunyadi kompozíciós munkájára igyekezett tartogatni. De a virtuóz karrier feladásában Liszt 1839–40 fordulóján adott pesti hangversenyei is szerepet játszhattak, akivel Erkel – karmesteri munkája összes napi nyűgével a vállán – talán már nem érezte volna képesnek magát versenyre kelni. (Hogy Erkelre nagy hatást tett Liszt látogatása, az Emlékül Liszt Ferencre (L. 16) is bizonyítja, amely már 1840 januárjában megjelent Erkel gyerekkori ismerőse, Wagner József kiadásában.)Miután maga Erkel visszahúzódott a zongoristaként való nyilvános fellépésektől, zongorakompozíciói is megritkultak: 1844 márciusában ugyan még eljátszotta egy Capriccióját (amely talán az Erinnerungen második részével [L. 19] lehetett azonos), az Original Ungarischer (L. 35) és a két kései albumlap-kompozíció (L. 70 és L. 74) azonban már csak afféle mutatvány-kompozíció, a Marche Hongroise (L. 43) pedig valószínűleg egy korábbi zenekari induló (L. 42) átirata. Erkelnek azonban nem sikerült végleg elszakadnia ifjúkora kedves hangszerétől: az ’50-es évek elején – alighanem a nagy család okozta anyagi gondjait ellensúlyozandó – Albrecht főherceg gyermekeinek zongoratanárául szegődött, s a Zeneakadémián is ő vitte vállain a zongoraosztályokat, hiszen Liszt csak mintegy az év negyedében volt Pesten, hogy személyesen vezethesse az oktatást. Az oktatás mellett azonban Erkelnek saját kiváló technikáját is sikerült sokáig megőriznie: a 80. születésnapját ünneplő hangversenyen az első tételbe illesztett saját kadenciával, maga játszotta Mozart d-moll koncertjének zongoraszólamát, ráadásként pedig egyik kedvenc Liszt-darabját, Bellini A puritánok című operájának témáira írott fantáziát.
