A Németországban már az 1820-as évektől kezdődően többé-kevésbé rendszeressé váló, helyi szervezeteket alakító, s azok számára regionális találkozókat rendező férfikari mozgalom idehaza csak megkésve erősödhetett meg. Minthogy a szabadságharc bukása után mindenfajta egyesület-alapítási kezdeményezésre a politikai szervezkedés árnyéka vetült, a ’40-es évek szórványos kezdeményezéseit követően csupán a kiegyezés táján bontakozott ki a szervezett dalárdamozgalom.
Az 1864-ben, Pécsett rendezett országos dalárünnepélyre Erkel még csupán fiát, Gyulát küldte el, s bár a Nemzeti Zenede a következő évben tartott jubileumi ünnepségein kellemes tapasztalatokat szerzett a részt vevő dalárdák képességeiről, személyesen még az 1867-ben tartott aradi találkozóra sem látogatott el. A következő évben azonban már elfogadta a debreceni szervezők felkérését, hogy a városban tartott újabb országos dalárünnep élére álljon – ennek nyomán pedig Erkelt a találkozó résztvevői egyhangúlag az Országos Magyar Daláregyesület „országos karnagyának” választották. Erkel ettől fogva egy bő évtizeden át rendszeresen és aktívan részt vett a férfikarok kétévenkénti találkozóin: 1870-ben Pesten, 1872-ben Nagyváradon, 1874-ben Kolozsvárott, 1876-ban Szegeden. Ezt követően azonban Erkel – korára és egészségi állapotára hivatkozva – a „tényleges karnagyi” címet Huber Károlynak adta át, s az ismét csak Kolozsvárott rendezett 1880-as, illetve a két évvel későbbi debreceni találkozókon már csupán mint „tiszteletbeli karnagy” jelent meg.
Erkelnek a Daláregyesületben játszott szerepe azonban korántsem korlátozódott az országos ünnepélyeken való puszta reprezentációra, s a dalversenyek bírálóbizottságaiban az elnöki poszt betöltésére. Mint az egyesület titkári teendőit 22 éven át ellátó Ábrányi Kornél hangsúlyozza, a zeneszerző „a központi igazgató-választmány gyűlésein is mindig jelenvolt s élénk részt vett annak beléletében. Ez pedig sokatmondó volt az ő társadalmi szokásával szemben, ki dacára, hogy majd minden művészeti, irodalmi s kulturális egyletnek részint alapító, részint pártoló vagy választmányi tagja volt, egyiknek a gyűléseit sem látogatta, kivévén az országos daláregyesületéit.” (Erkel Ferenc élete és működése. Kultúrtörténelmi korrajz, Budapest, Schunda, 1895., 189. o.) Erkel jelenléte mégis a jelentős ünnepélyeken volt a legnagyobb hatású, hiszen főként az ő hatására vált megszokottá a zenekari kíséretre is számító produkciók programba iktatása, s ilyen alkalmakkor különösképpen a rézfúvók kiemelt használata.
Erkelnek a férfikari mozgalommal való egyre szorosabbá váló kapcsolata a kórusműveinek jegyzékéből is jól kiolvasható. Jóllehet e kompozíciók feltehetőleg kivétel nélkül valamilyen felkérés nyomán születtek, az 1860-as évekig ezek kizárólag nem zenei eseményekhez kötődtek: a Köri kördal (L. 33) a Nemzeti Kör egy avatóünnepségére, a kivételesen vegyeskari apparátusú Kar Ének Pestalozzi Emlékünnepére (L. 39) a Pesti Kör évfordulós megemlékezésére, az ismeretlen dátumú A halálnak (L. 50) pedig bizonnyal egy konkrét halálesethez kapcsolódva keletkezett. A dalárdamozgalom megszerveződését követően azonban immár jórészt énekegyesületek kívánságára születtek Erkel kórusművei: a Kiért ürítsem e pohárt? (L. 60) a pesti dalárünnepre, a Jelige (L. 65) a Békésgyulai Magándalkör megrendelésére, az Elvennélek én, csak adnának (L. 76) pedig éppen az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados jubileumára készült. (E periódusban részleges kivételnek mondható a Buzgó kebellel [L. 66], amely a Gyulai Dalkör számára készült ugyan, de a gyulai plébániatemplom centenáriumára.) A dalárdák repertoárjában azonban Erkel nem csupán eleve férfikarra komponált műveivel szerepelt: a Hymnusz (L. 30) férfikari változata és a Névtelen hősök (L. 68) híres „Takarodó”-kórusa a leggyakrabban énekelt kórusok közé tartozott.

Erkel és a Filharmóniai Társaság
(hamarosan...)

Erkel és a Zeneakadémia
(hamarosan...)