Élete
Erkel Ferenc 1810. november 7-én született Gyulán, olyan muzsikus családban, ahol a zenei hivatás gyakorlásának nemzedékek óta gazdag hagyományai voltak. A gyulai Wenckheim-kastély zenés színházi előadásai, klasszikus kamarazene-estjei, az alföldi kisváros egyéb zenélési alkalmai (katonazene, egyházzene) kedvező hátteret jelentettek a gyermek Erkel zenei képességeinek kibontakozásához. Első zenetanítója apja és Czingulszky Simon, lengyel származású muzsikus volt. 1822–1825 között szülei kívánságára Ferenc Pozsonyba költözött és a Bécs közelségében fejlődő nagyváros bencés gimnáziumában tanult. Pozsony a nyugat-európai nagyobb városokkal egyenrangú központ volt, pezsgő zenei élet jellemezte. A hangversenyek, operaelőadások polgári közönsége Haydnt, Mozartot, Beethovent hallgatott, s Klein Henrik személyében pedig az apa a legkiválóbb pozsonyi muzsikust nyerte meg fia zenei nevelésére. Az európai látókörű, művelt zeneszerző – a magyar táncok gyűjtője és népszerűsítője –, a klasszikus zenei alapműveltség elsajátításában vált Erkel mesterévé. A fiatalember zongora- és orgonatudása tovább csiszolódott, s első, cím szerint ismert művét, a Litániát is Klein műhelyében írta.A diákévek elmúltával – 1827 táján – az ifjú Erkel már ismert és keresett zongoraművész volt. Csáky Kálmán gróf meghívására ekként érkezett Kolozsvárra. Több mint fél évtizedet töltött zongoratanárként, zongoraművészként, karmesterként az erdélyi művelődés központjában. A város kőszínházában hallotta az első sikeres magyar témájú történeti dalművet, Ruzítska József Béla futása című énekesjátékát, itt kötött életre szóló barátságot a későbbi évek hű szövetségeseivel, Heinisch József karmesterrel, Ruzítska György zeneszerzővel, Brassai Sámuel polihisztorral. Érdeklődését ők fordították a magyar zene felé. Kolozsvári éveiről idős korában így vallott:
„Ami vagyok, mindent Kolozsvárott töltött éveimnek köszönhetek. Ott műveltem ki magamat zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, s ott kötötték szívemre a magyar zene elhanyagolt ügyét, s ott telt meg a szívem a szebbnél szebb magyar népdalok árjával [...]”
1835 tavaszán új fejezet kezdődött Erkel életében: fél évszázados színházi karmesteri működésének első állomásaként a budai Várszínházban működő Nemzeti Játékszín karnagya lett. A színtársulat lelke Déryné, a korai magyar operajátszás legendás énekművésze. A biztató közös munka azonban anyagi nehézségek miatt már az esztendő végén félbeszakadt.
1836–1837-ben Erkel két évre a Pesti Német Színház másodkarnagya lett. Nagy nyereség volt számára ez a rövid életszakasz: egy kitűnően szervezett, kiváló társulat élén a nemzetközi operarepertoár valamennyi divatos operáját vezényelhette. Zeneszerzőként is sokat tanult ebben az időben. Rossini, Bellini, Weber remekművei az eljövendő Erkel-operák fontos mintái, színvonalbeli mércéi lettek számára. A színházi munka mellett ígéretes sikereket aratott zongoraművészként is. 25 évesen mutatta be a Párizsban élő, vele egyidős Chopin e-moll zongoraversenyét, vendégművészeket kísért, kamarazenélt. Első, nyomtatásban megjelent zeneműve egy nevezetes 1837-es hangversenysorozat emléke. Duo brillant című hegedű-zongorafantáziája a világhírű belga hegedűművésszel,
1838. január 17-én – elsőkarmesteri minőségben – szerződtették az 1837. augusztus 22-én megnyílt Pesti Magyar Színház operai társulatához. A Színházi Választmánnyal szemben támasztott feltételei a maga értékét ismerő, öntudatos művészemberről beszélnek:
„I. A karmester elvállalja mind azon fontos kötelezményeket, melyeket egy értelmes, szorgos s becsületes karmestertől az opera dolgában várni szokás; [...] II. [...] kívánatosnak találja, hogy az orkesztrom hangász tagjait megválasztani, felvenni, vagy elbocsátani teljes szabadságába helyheztessen; [...] III. [...] a másodkarmester mindenben [...] az első karmester egyenes rendeleteit elfogadni, s végre hajtani [...] kötelességének tartsa [...]; IV. [...] az éneklőszerepek kiosztását [...] az első karmester és a rendelő ... tökéletes egyetértéssel gyakorolják.”
Új szerepkörében átszervezte és kibővítette a zenekart, és a Német Színház operarepertoárjával egyenrangú, önálló arculatú repertoárt alakított ki. Karmesteri-zeneszerzői-betanítói munkájának első dokumentuma Mercadante Eskü című operájának pesti bemutatójával kapcsolatos. Erkel Ferenc és egy színházi muzsikus hangszerelte a művet. (A Nemzeti Színház régi kottatárában található Mercadante-kötet a pesti ősbemutató kéziratos partitúrája. Az Erkel által hangszerelt felvonásrészek zeneszerző kottaírásának első ismert dokumentumai.)
BÁTORI MÁRIA – 1840
Erkel operaszerzői bemutatkozása a magyar zenetörténet egyik legizgalmasabb pillanata. Saját zeneszerzői múltja ekkor még nem jelentékeny, a műfaj hazai előzménye is igen csekély; mégis, az 1840. augusztus 8-án bemutatott Bátori Mária egy nagy zenedrámai tehetség meglepően érett, kész bemutatkozása. A szövegkönyvet Egressy Béni írta
A hősnő, aki István trónörökös szerelme, gyermekeinek anyja, a mű végén politikai gyilkosság áldozata lesz.
Erkel zenéje az olasz-francia operák formatípusait vette át. 2 felvonásos operájában sok még az átvett, hagyományos jelenet (románc, induló, bordal), de új elemként – a történelmi környezet és a pozitív hősök ábrázolására – már sikerrel alkalmazta a verbunkos zenétől és a népies műdaltól tanult, magyaros fordulatokat is. A bemutató után a közönség és a kritika egyaránt felismerte, hogy a magyar zene történetében új fejezet kezdődött.
A Pesti Magyar Színházat a Bátori Mária első előadásán hirdették először így a plakátok: Nemzeti Színház.
A FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG – 1853
A levert szabadságharc utáni években felerősödött Erkel Ferenc közéleti tevékenysége. Liszt Ferenc sugallatára, muzsikusbarátai és munkatársai –
ERZSÉBET – 1857
A nemzeti színházi „üzem” napi feladatai mellett Erkelnek időről időre alkalmi hivatalos megbízásoknak is eleget kellett tennie. 1857-ben a Nemzeti Színház vezető karnagyaként nem utasíthatta vissza a legfelsőbb körök megrendelését: Ferenc József császár és ifjú felesége, Erzsébet, magyarországi látogatása alkalmából operát kellett komponálnia. Az idő rövidsége miatt a három felvonásos mű szélső felvonásait Doppler Ferenccel és Károllyal íratta meg, de maga vállalta a középső felvonás kidolgozását. 
Az Erzsébet című opera – alkalmi volta ellenére – számos szép részletet tartalmaz, s a kezdődő magyarországi Erzsébet-kultusz megható dokumentuma. Az 1221-ben játszódó cselekmény Árpád-házi Szent Erzsébetről szól, II. András és Gertrúd Wartburgban élő leányáról. A szegények iránt legendás kegyességet gyakorló, 13. századi magyar királylány története a királynénak szóló gesztus és üzenet: az idegen környezetben élő, a férje népével együtt érző, vele sorsközösséget vállaló uralkodónő számára.
SAROLTA – 1862
1862-ben ismét új Erkel-opera premierjére készült a Nemzeti Színház. A Sarolta címen bemutatott vígopera II. Géza király idején játszódik. Erkel valószínűleg már a Bánk bánnal párhuzamosan és nagy kedvvel dolgozott a partitúrán. A Saroltában és új hangvétellel, új szerkesztésmóddal kísérletezett: a tisztán magyar operastílus megteremtése lebegett a szeme előtt. A mű azonban bukás lett. A népi életképekből kifejlesztett zenei zsánerjelenetek sorozata nélkülözte a változatosságot, a valódi, bővérű humort, és bukását a címszereplő, Hollósy Kornélia emlékezetes alakítása sem tudta megakadályozni.
DÓZSA GYÖRGY – 1867
A históriai hátteret csupán színező elemként felhasználó népies „zsáneropera”, a Sarolta sikertelensége után Erkel ismét a nemzeti történelem sorsfordító korszakai felé fordult. Az első újsághírek 1864-ben röppennek fel, hogy készülő új operáját Jókai Mór 1857-ben bemutatott Dózsa György című „verses történelmi szomorújátéka" nyomán komponálja.
A témaválasztás a kiegyezés előtti évek reménykedő, várakozó, kétkedő hangulatának és Erkel politikai állásfoglalásának sokatmondó jelképe, a levert forradalom és szabadságharc eszményeihez hű művész kortársaihoz szóló hangja. Az öt felvonásos zenedrámát 1867. április 6-án mutatta be a Nemzeti Színház pompázatos kiállításban,
BRANKOVICS GYÖRGY – 1874
Az Erkel-életmű egyik legizgalmasabb, nagyszabású zenedrámáját a Nemzeti Színház társulata 1874. május 20-án mutatta be. Témája ismét a Hunyadiak korából való, főszereplője a magyarokkal előbb szövetségben álló, majd a törökökhöz átpártoló szerb fejedelem, Brankovics György. Bukásának története elevenen élt a magyar politikai közgondolkodásban, hiszen a Nemzeti Színház 1856 óta nagy sikerrel játszotta
NÉVTELEN HŐSÖK – 1880
Erkel Ferenc Névtelen hősök című operája több szempontból is az életmű jelképes zárása. A négyfelvonásos dalművet még a Nemzeti Színházban mutatták be 1880. november 30-án, abban az intézményben, melynek szolgálatában Erkel évtizedeket töltött el megszakítás nélkül, de a karmesteri pulpitusnál már fia, Erkel Sándor (1846–1900) áll. A szabadságharc idején játszódó opera partitúráján még végig kimutatható a zseniális mester szellemi jelenléte, de a kidolgozás rutinmunkájában már igen jelentős szerepet játszanak az Erkel-fiúk, a négy kiváló muzsikus: Sándor, Gyula, Elek és László. A mű témája – a múlt héroszai után – öregkori, meghatott nosztalgiával, a kisemberek világa, a történeti közelmúlt. A vígopera főszereplője egy öreg falusi gavallér, akinek szerelmi felsülése számtalan komikus helyzet forrása. Erkel látható élvezettel dolgozott a partitúrán, s élete végén – csakúgy, mint Verdi – ő is rátalált a derű, a humor sziporkázó zenei eszközeire. Dramatizált népi életképei, honvédtábori jelenetei a magyar népies műdal és a verbunkos legszebb múlt századi remeklései.
ERKEL ÉS A ZENEAKADÉMIA – 1875–1888
1874-ben, több mint három és fél évtizedes elsőkarmesteri működés után – méltatlan támadások kereszttüzébe kerülve – Erkel megvált nemzeti színházi posztjától. Felszabaduló alkotó energiáját 1875-től egy másik országos fontosságú zenei közintézmény, az alakulóban lévő Zeneakadémia szolgálatába állította. Az intézmény megnyitásától – 1875. november 14-től – kezdve, tizenkét tanéven át annak igazgatója, zongoratanára és a gyakran távollévő elnök, Liszt Ferenc első munkatársa volt. Erkel hetente átlagosan 15 órát tanított, amivel a Zeneakadémia legnagyobb óraszámban tanító művésze volt, eközben pedig számtalan szervezési munka hárult rá. Liszttel közösen 33-38 növendéke volt. Kettőjük egymást kiegészítő, áldozatos munkájának köszönhető, hogy a Zeneakadémia szervezetileg megszilárdult, s hogy hamarosan kiváló muzsikusok egész sora kerül ki az intézmény falai közül. Liszt halála után az akkor már 76 éves Erkel még egy teljes tanévben helytállt, de 1887 nyarán idős korára való tekintettel zeneakadémiai nyugdíjazását kérte. Lemondását a felső hatóságok „...hű és hasznos szolgálatainak elismerése és rendes tanári állásának érintetlenül hagyása mellett...” fogadták el.
id. Ábrányi Kornél így emlékszik Erkelre, mint a Zeneakadémia tanárára: „Tisztelte és szerette is mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensőbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott.”
ISTVÁN KIRÁLY – 1885
A mű a zenés történeti „eposz” utolsó „éneke”. Témája Szent István kora. A témaválasztás alkalmas volt az uralkodó körök által igényelt, „királyhű” nemzeti operához. A tervek szerint a művet 1884 szeptemberében, az Operaház felavatása alkalmából mutatták volna be. Az idős, elfáradt mester azonban egyedül már nem tudott megbirkózni a zenedráma megírásával. Vázlatai, szóbeli utasításai alapján az opera végső formájának kidolgozása fia, Erkel Gyula érdeme. A közösen írt zenedráma, az 1885. március 14-én bemutatott István király a Bánk bánéhoz mérhető, hatalmas sikert aratott. Az apa és a fiú közös műve a századvégi magyar zenei historizmus nagyszabású és jellegzetes alkotása.
Erkel Ferencet már időskorában is – az 1880-as években – a hála megannyi jele és az elismerések sora kísérte. Érzékeny mutatója volt megbecsültségének, zeneszerzői és művészi rangja elismerésének az ünnepi hangversenyek sokasága, a számos kitüntetés, a gyulai díszpolgári oklevél és az Operaház homlokzatán még életében felállított szobor. Ezt tükrözi Jókai Mór írásának részlete is 1888-ból: „A fenségestől kezdve a népiességig, a paloták komoly méltóságától, a tragikum gyászától elkezdve a puszták méla ábrándozásáig, mindent feltalálunk eszményítve Erkel dalműveiben, ami magyar, ami a miénk. Ez örökíti meg Erkel alkotásait, míg magyar él, míg a magyar haza áll.”
1888. december 16-án, a karnagyi működésének 50. évfordulóját méltató Jókai Mór hozta nyilvánosságra, hogy Erkel tervei között ismét vagy még mindig ott él egy a Hunyadiak koráról, Kemény Simon alakjáról szóló dalmű terve. De ebből már csak egy Románc című dal jelent meg Jókai szerkesztésében, a Segítség című díszalbumban. Utolsó műve 1892-ben született az Országos Magyar Daláregyesület 25 éves jubileumára, Petőfi két versére (Elvennélek én, csak adnának; A faluban utcahosszat).
1893. június 15-én hosszú betegség után érte a halál.
