Erkel Ferenc négy fia is kiváló muzsikus volt. Születésük sorrendje szerint Gyula, Elek, László és Sándor. Az idősödő mester – az egy-egy reneszánsz festő körül kialakult műhelyekhez hasonlóan – bevonta fiait az alkotó munkába. A szabadságharc idején játszódó Névtelen hősök című opera partitúráján ugyan még végig kimutatható a zseniális mester szellemi jelenléte, de a kidolgozás rutinmunkájában már igen jelentős szerepet játszottak az Erkel-fiúk.

A legidősebb fiú, Erkel Gyula (1842–1909) előbb apja majd Mosonyi Mihály mesteriskolájában szerezte elsőrendű zenei tudását. Dobosként már 1847-ben részt vett a Nemzeti Színház zenekarában. 1863-tól karnagy, 1878-tól pedig a Zeneakadémia tanára volt, s ő alapította az újpesti konzervatóriumot is, melynek első igazgatója is volt. Elsősorban azonban mint zeneszerző alkotott maradandót. A magyar népszínmű úttörője volt. Olyan ismert népszínművek szerzője mint a Csongor és Tünde (1872), A falu rossza (1875) vagy a A tolonc (1876). Erkel Ferenc egyik időskori operájának, az István királynak ő volt a társszerzője. Erkel Gyula sírja a Kerepesi temetőben van. Erkel Gyula lánya volt Erkel Ilona (1874–1942) zongoraművész, zenepedagógus és Erkel Sarolta zenepedagógus.

A második szülött fiú Erkel Elek (1843–1893) zeneszerző, karnagy, rendező, korrepetitor és nagydobos, a 1875-től a megnyíló Népszínház első karmestere volt. Az ő nevéhez fűződik a magyar stílusú operett megteremtése. Sárga Csikó és a Piros bugyelláris című művei ma is ismertek. Kora népszerű, mára pedig klasszikussá vált európai operettszerzőinek is számos darabját bemutatta: Suppé, Offenbach, Johann Strauss, Hervé. Erkel Elek sírja a Kerepesi temetőben van.

A harmadik szülött fiú Erkel László (1845–1896) karnagy és zongoraművész. A négy fiú közül róla tudni a legkevesebbet. 16 éves Gyulán élt, ahol a zenei élet egyik mozgatója volt, a gyulai Magándalkör vezető karnagya. 1871-ben Pozsonyba költözött, ahol 1881-ig vezette Pozsonyi Magyar Dalkört és zenetanárként dolgozott. 1892–1893 között Bartók Béla zongoratanára volt. A világhírű zeneszerző így emlékszik erre később: „Akkoriban a magyar vidéki városok közül Pozsonyban volt a legélénkebb a zenei élet. Ennek köszönhetem, hogy Erkel Lászlótól [...] tanulhattam tizenötéves koromig zongorát és összhangzattant.”

A negyedik fiú Erkel Sándor (1846–1900) szintén Mosonyi Mihály tanítványa volt. Előbb üstdobos volt a Nemzeti Színházban, majd karvezető lett. Zongoratudását is fejlesztette, később cimbalmozni is megtanult. (Ő játszott ezen a hangszeren a Bánk bán ősbemutatóján.) Erkel Sándor volt kora legnagyobb magyar karmestere is. 1876 és 1884 között Nemzeti Színház opera tagozatának igazgatója volt. 1884 és 1886 között az újonnan megnyílt Operaház igazgatója lett. Ő emelte európai színvonalra az Operaházat, nevéhez emlékezetes bemutatók sora fűződik. Az Operaház legnagyobb karmestereként emlegetik. Később lemondott. Számos zenekari- és kórusművet valamint egy operát is írt. Csobánc címmel. Apját követően ő lett a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya. 1898-ban miközben a Hugenották című operát vezényelte, agyvérzést kapott. Ezt követően visszavonultan élt. 1900-ban hunyt el. Az Operaház Erkel Sándort saját halottjának nyilvánította, ravatalát is az Operában állították fel. Erkel Sándor sírja a Kerepesi temetőben van.

Az Erkel-család és a magyar zeneművészet kapcsolatára vonatkozó publikációk:

• NÉMETH Amadé: Az Erkelek a magyar zenében. Az Erkel család szerepe a magyar zenei művelődésben, Békéscsaba, Békés Megyei Tanács, („Fekete könyvek” kultúrtörténeti sorozat), 1987.;
• D. NAGY András, MÁRAI György: Az Erkel család krónikája, Gyula, Önkormányzat – Erkel Társaság, 1992.;
• NAGY András, D.: Erkel és Gyula = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 89–95. o.