Irodalom
•••••
„A Deák téri evangélikus templom falai fekete posztóval vannak bevonva. Itt megáll egy percre a menet. Húszezer ember énekli a Szózat-ot.
A Bazilika legnagyobb harangja a „György” (a rozsnyói püspök ajándéka) háromszor szólal meg. A magyar „Notre Dame” tetőjét ugyancsak emberek tömege lepte el, akik haláluk napjáig emlékeznek a „György” közvetlen közelből hallgatott zúgására.
Himnusz-t éneklik a Bazilika tetőjén, és az utcai sokaság felkapja a dallamot. A Himnusz hangjai mellett fordul be a halottaskocsi az Andrássy útra.”
Krúdy Gyula: A holt Kossuth Pesten, részlet [1894] = Krúdy Gyula: Kossuth fiai. Budapest, Magvető 1976.
•••••
„Mint a mesék tündér KIS KIRÁLYA
Kinek mérhetetlen volt a gazdagsága
Úgy lépted át ez áldott SZÜLŐHÁZNAK
Álmokat termő, gazdag küszöbét,
S lelked trónjára magadhoz emelted
Hamupipőkét – A MAGYAR ZENÉT.”
•••••
„[Erkel] Hunyadi Lászlójának nyitányát mindenki ismeri. Talán épp annyira benn van a köztudatban, mint a Cavalleria rusticana intermezzója. És valóban ez a nyitány invenciózus, eredeti zene. Kitűnően illusztrálja Erkel egész egyéniségét, komponálási módját, zenei gondolkodását. Tagadhatatlan, hogy történelmi levegő van benne. Erkel olyanféleképp érezte a mi múltunkat, mint Katona József. Valami szent borzalommal tekintett vissza az ősökre, akiknek harcai és irigykedései, cselei és szerelmei gigászi méretekben jelentek meg előtte.”
•••••
„De hol voltak akkor magyar muzsikusok? Zenészképzésről szó sem lehetett, magyar ember gyalázatnak tartotta, hogy lesüllyedjen a cigányok közé. A fiatal urak jurátusnak mentek meg katonának, úr nem muzsikált. Az ezernyolcszázharmincas évek végén meg lehetett számolni az országban azt a néhány klavirt, amelyet gazdag kisasszonyok nyaggattak. Csak a nép énekelt, hangszer nélkül, egy szólamban és ritkán. Gyakran nem volt hozzá kedve. A német hivatalnoksereg kedvelte a zenét, hiszen Mozart, Beethoven és Schubert földjéről jött; a Német Színházban sok operát adtak, képzett zenészek ültek a zenekarban. Neki ezeket kellett átcsábítania a Nemzeti Színházba. Nem volt könnyű munka, a Német Színház jól fizetett, a Nemzeti rosszul. Két évig volt a Német Színház karmestere, a zenészek — a tehetséggel megvert embereknek különlegesek az indítóokaik — megérezték a fiatal magyar karmesterben a tudást, vagy lángelmét: a jövőt. Otthagyták a biztos német kenyeret és vele jöttek. A fiatal karmester szigorú volt, kegyetlenül fegyelmező, de karmesteri pálcája varázspálca volt.”
Zsigray Julianna: A Sugár úti palota. Erkel Ferenc életregénye, 1957 (részlet) = Szeged, Könyvmolyképző K., 2007., 65-66. o.
•••••
„Megbűnhődte már e nép – A multat s jövendőt!
A vers itt kanyarodik hirtelen fölfelé, ennél a szinte támadó-vádoló sornál, e kálvinista ízű magyar kifakadásnál, amely miatt majdnem elesett a vers a nemzeti himnusz dicsőségétől, mert hisz a katolikus dogma szerint bűnhődni csak a múltért lehet, a jövőért nem, isten mégsem olyan szigorú!
De a magyarok egy istene, aki a katolikus-protestáns új összeforradásban egy kicsit Janus-arcú lett, úgy látszik, mégis az. A katolikusok engedtek. Ezt az Istent nemcsak kérni lehet, hanem majdnem felelősségre is vonni. A vers ennél a hirtelenül, a mély érzelem világosságából felszökkent sornál kezd bugyogni, önti magából azt, ami az első szakaszt, épp túlzsúfoltsága miatt, csak ide-oda lökdöste, elrekesztette.”
•••••
A Himnuszra se pályáztam volna. Hanem egyszer az történik velem, hogy megfog az utczán, a lakása elött Bartay.
Felhí és azt mondja odafenn:
— Írtál-e himnuszt?
— Nem. Nem is írok. Egressynek hagyom ezt az örömet. Neki az effélékben kedve telik.
— Hát ö megírta már?
— Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy pályázik és engem megkért, hogy írjam át zenekarra. De napról-napra halogatja. Pedig most jut eszembe, hogy holnap már lejár a pályázat.
— És te nem veszed észre, hogy ez szándékosság?
— Micsoda szándékosság?
— Hát az, hogy neked eszedbe se jusson pályázni.
— De ha nem is akarok.
— Kell! Nem érted és nem érzed, hogy ez a pályázat nem a nyomorult aranyaknak szól, hanem az örökkévalóságnak? Amelyik dalt megjutalmazzák, azt meg is szentelik. Egy hét múlva milliók ajka
zengi vissza. És az lesz a dalok dala, az örökkévaló, a halhatatlan, a szerzőjével együtt.
– Ezt mondva, – folytatta Erkel, – betuszkolt engem a mellékszobába, ahol egy kopott zongora sárgállott. Odatett egy ív kottapapírost, melléje a szöveget.
– Csináld meg rögtön.
– De, bátyám, hova gondol! Nem cigaretta-sodrás ez, hogy csak úgy rögtön.
– Meg kell csinálnod!
– Nem lehet. Késő már!
Felelet helyet egyet lépett. Kifordult az ajtón, s rámfordította a kulcsot. Még csak annyit hallottam, hogy:
– Alásszolgája.
Állok, mint Nepomuki János. Hallom, hogy a külső ajtó is csukódik, záródik. No kutya-teremtette: szépen vagyunk!
Csend van. Ülök és gondolkozom: hát hogy is kellene azt a himnuszt megcsinálni. Elém teszem a szöveget. Olvasom. Megint gondolkozom.
És amint így elgondolkozom, eszembe jut az én első mesteremnek a szava, aki Pozsonyban tanított. Azt mondta:
– Fiam, mikor valami szent zenét komponálsz, mindig a harangok szava jusson először eszedbe.
És ott a szoba csendességében megzendülnek az én fülemben a pozsonyi harangok.
Áhitat száll meg. A kezemet a zongorára teszem és hang-hang után olvad. Egy óra nem telik belé, megvan a himnusz, úgy, amint ma ismeri.
Akkorra már visszajött Bartay is. Eljátszottam neki. Szépnek mondotta. Hazamegyek. Leírom zenekarra. Másnap benyujtom.
Elérkezik a döntés napja. A színház ünnepi díszben. Mert, hogy szavamat ne felejtsem, nem választott pályabírák döntöttek, hanem maga a közönség.
Elkezdjük.
A közönség feszült figyelemmel hallgatja ezt is, azt is. De nem melegszik.
Végre az enyémre kerül a sor. Engem a harangszóra való gondolat annyira eltöltött, hogy a zenekari átiratban is harangszóval kezdtem.
Ez már előre hatott.
Az eddigi dallamok mindenféle csiricsári nóták. Semmi mély érzés. Semmi himnuszi szárnyalás. Az én dallamom egyszerre áhítatra kelt mindenkit. Az arcok megmerednek. A szemek megtelnek könynyel.
És alig, hogy az utolsó sor elhangzik, a tapsolásnak és éljenzésnek orkánja rázza meg a színházat.
Az enyim volt a dicsőség.
•••••
A legdicsőbb magyar zenésznek itt
Ma ihlett ajkak nevét fölvvetik –
S amint e Hang felém rezg: mily csodás
Szívem sok húrján a visszhangozás!
Minthogyha itt egy nemzet énekelne
S egekbe szálló hymnusa e karnak
Istent dícsérné, hogy az ő kegyelme
Erkel Ferencet adta a magyarnak.
•••••
E dallal mentek ifjaink a hadba,
Kiknek porát három tél födi már.
E dalt dalolta hű öregek ajka,
Kiket halálban ringat messzi táj.
Ó gondolj rájuk, millió magyarra,
Midőn fölzeng a Himnusz bús viharja.
•••••
Nekem egykor itt kezdődött Magyarország.
Nagyvárad felől jövet az Erdélyből Gyulára tartó utas Szalonta és Kötegyán közt lépte át a határt. Pázmány és Ady városa, a radványi sötét erdő és Arany János csonkatornya után a megilletődött kisdiák úgy érezte, a Partiumból itt lép ki az Alföldre, a történelmi emlékek közül – a jelenbe.
Mintha egyszeriben minden kisebb, frissebb és kedvesebb kezdett volna lenni. Egy csöpp motoros vonat várta, hogy a fehér kesztyűs vámosok befejezzék futó érdeklődésüket. A gyulavári erdőben a kisvonat dudálására mindig feltűntek az őzek, mintha csak a MÁV alkalmazottai lettek volna.
A város földszintes házai, és nem is csak a kertes házak, hanem a sorházak is, sűrű lombok mögül tekintgettek ki, jórészt zsalugáteres ablakokkal.
Azóta még sűrűbbek lettek a lombkulisszák. Vannak utcák, ilyen a Munkácsy utca, ahol a kocsiútról nem látni a járdát, a házakat.
Az olajos lágyságú artézi vizet akkoriban kannákban hordták a kútról a lányok.
…Most látom csak igazán, milyen szép is az a kút, most, amikor a vize már elapadt.
Ahová az utas igyekezett, az utca neve is szelíd volt. Hajnal utca. Eddig csak névről ismerte, levelezőlapokra rótta ezt a címet. A valóságos utca szépen illett a szelíd névhez.
Az utazót itt rendszerint habos kávéval várták.
A gémeskút mélyén hűsölt a tejszín.
(Ebben a kútban emésztette el magát később egy reggelen Portörő Károly bácsi, pillanatnyi elmezavarában, mondták, vagy talán elméjének egy túlságosan is tiszta pillanatában. De akkoriban még ő is ott állt az asztalosműhelye előtt, a hátsó udvar kisajtajára könyökölve, galambőszen –, hogy majd másnap reggel a padlás-jómeleg asztalosműhelyben, a fényes markolatú szerszámok között fogadja az utazó vizitjét, s Munkácsy Mihályról meséljen neki, hajdani inastársáról, mindig ugyanazt, de ki győzné elégszer hallgatni: Á, a Lieb Miska!)
L alakú utca szögletéből nézett ki a Hajnal utcai ház két ablaka. Odabent, a gémeskút árnyékában sok nyelven sok könyv, és a gyakori nyugati tanulmányutak trófeái, párizsi metszetek, színezett rézkarc Shakespeare szülőházáról, norvég porcelánok bűvölték el az utazót, akinek Gyula volt az első külföldje. És Gyulán ez a ház: Európa egyik kiskapuja.
Egy másik, hasonlóképpen szögletbe szorult, s onnan kitekintő házra is emlékszik az utazó, ott is megfordult, és a mesebelien ósdi ház falán, a fényesen ragyogó magos zsindelytető alatt megindultan olvasta a bronztábla emlékeztetőjét, hogy ott született Pálffy Albert. A történelmi áhítatot nem zavarta, sőt, annak inkább csak javára válhatott, hogy az utazónak fogalma se volt róla, ki lehet eme Pálffy Albert. S az utazó szívből írigyelte unokaöccsét, hogy módja volt neki ily jeles házban szintén megszületnie.
Az emléktáblát most keresem, nem találom. Csak egy másikat, hogy a ház műemlék jellegű. Persze, hogy az, fényes zsindelytetejével és előtte a borzas akáccal. Pedig mintha ez a ház lett volna a Pálffy Alberté… Vajon a városrendezés játszik-e velem, vagy az emlékezetem?
Odabent cimbalom s egy rezgő klavírhangú zongora, rajta magyar ábrándok Allaga Gézától, és zongorára lefektetett operafantáziák, az egyiknek a címlapján a darázsderekú Hunyady Lászlóval.
„Szerzette Erkel Ferenc.”
Különben ott laktak ők is, Erkelék, az L másik szárában.
Hubay Miklós: Gyula (részlet) = Uő: Úton és itthon. Naplók, találkozások, Budapest, Gondolat, 1970.
•••••
Ez a „valamit tenni kell” egyike a legboldogabb lelkiállapotoknak, amibe nemzet kerülhet. Ilyenkor indul minden pezsgésnek és erjedésnek. Az emberek ilyenkor vitatkoznak, olvasnak, citálnak verset, s alapítanak különféle társaságokat. A magyar történelem két nagy riválisa versenyt tervez és szervez Védegyletet, Iparegyletet, Tiszaszabályozást, fiumei vasutat, balatoni hajózást, Lánchidat: csupa hosszú esztendőkre szóló, konstruktív tennivalót. Erkel megírja a Hunyadi László-t, Eötvös A falu jegyzőjé-t, Liszt Ferenc itthon jár előadó körúton a Magyar Rapszódiák-kal.
Illyés Gyula: Petőfi Sándor (részlet), Budapest, Szépirodalmi, 1971.
•••••
Az ellenzék haladó fejeinek nagyjából ugyanaz volt a felfogása a királyról, mint amit Petőfi verse fogalmaz meg: a király jó, csak a tanácsadói gonoszak… Erkel még operai alapeszmének is elfogadta ezt az illúziót: „Meghalt a cselszövő… éljen a király!” (Szintén 1844-ben!) Petőfi tehát azon a fokon állt ekkor, amelyen a radikálisabb nemesi reformerek. Ez volt a meglehetősen szükségszerű átmeneti állapot, nála a jakobinizmushoz, Kossuthnál a szabadságharcos radikalizmushoz.
•••••
És ekkor nagyon ünnepélyesen, visszatartottan, megszólalt a Himnusz. A lány és a fiú hajóikban egyszerre kapták el a felhúzókötelet, s az Erkel-zene hangjaira egyszerre kezdtek emelkedni vitorláik. Lassacskán szárnya nőtt minden hajónak. A kormányosok vigyázzban álltak, szemüket a vitorlákra függesztették. Közben egy motoros eltávolodott a parttól, s a borostyánból és olajfűzből font koszorút, melyet a Tihanyban szedett vadszőlő indái tartottak össze, a vízre ejtették. A Balaton megkoszorúzása pontosan akkor ért véget, amikor a Himnusz utolsó sora is elhangzott: „Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt.” Ekkor a vitorlák is felszaladtak az árboccsúcsig.
•••••
A pesti magyar színház 1840 augusztusában vette fel a Nemzeti Színház nevet. Egy harmincéves fiatalember operáját, Erkel Ferenc Báthori Máriáját mutatták be akkor. Ezzel indul el útjára a magyar zeneművészet első nagy korszaka. A verbunkos cigányzene erős nemzeti szelleme sugárzik e művészetből, amelynek legértékesebb alkotása ebben az időszakban Erkel következő műve, a Hunyadi László című opera.
•••••
Mátyás durcásan elfordul, úgy mondja Révainak: Hagyd el, Józsi, így volt megbeszélve.(Zene: Erkel:Hunyadi)
Esterházy Péter: Töredék (részlet) = Uő: Bevezetés a szépirodalomba, Budapest, Magvető, 1986.
•••••
Gabriel Péri a kivégzőosztag előtt (Aragon verséből is tudhatjuk) a franciák nemzeti himnuszát énekelte, a Marseillaise-t. Beledacosította, belemámorosította magát abba a közösségbe, amelyből az ellenség, lám, ki akarja szakítani… Iskolát követett, iskolát csinált. Az eszmék vértanúi utolsó visszavágásul énekelve halnak meg.
A mi templomias himnuszunkat ilyen helyzetben az ember alig képes végigénekelni. Nem dac van benne, hanem békülékenység, könyörgés, emelkedettség.
Igen, végighallgatni igazi élmény.
S ha helyette mást – énekelhetőbbet, népdalszerűbbet – készített volna Kodály?
Kínálkozott rá alkalom. Az ötvenes évek elején Révai nem állt meg a gondolatnál, hogy más himnuszunk legyen. Ellenérzést nyilván főleg a szöveg keltett benne; Istennel kezdődik.
A dallam megírását Kodálytól várta; a szöveget tőlem.
Így találkoztunk mi ketten, s váltottunk szót az ügyben. Alig tartott egy percnél tovább.
– Mi a zenei értéke Erkel munkájának? – kérdeztem.
– Nem helyettesíthető – felelte Kodály.
Illyés Gyula: 1974 (részlet) = Uő: Naplójegyzetek [1973–1974], Budapest, Szépirodalmi, 1990.
•••••
De bárha Erkel a barátom volt, a bánkbánizmust sose szerettem. Ingerelt az áriázás, hogy „hazám borítja szemfedél s elvész becsületem…”
Lászlóffy Aladár: A százéves jövendőmondó avagy Brassai Sámuel utolsó monológja (részlet) = Uő: Botrány Gordiuszban. Egy nyelvi árvaház naplója, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1994.
•••••
Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia
dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen
festményeket dobál be a postás, a bélyegen
nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta
dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,
kiretusálták szépen József Attila keserű
fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,
Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,
Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty
haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli
az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz…
•••••
Mirr-Murr leszállt, és jobbra indult, ahogy a jel mutatta.
Ment-ment az Andrássy úton, amikor egy hatalmas, árkádos épülethez ért. Az Operaházhoz! Az Operából hangok szűrődtek ki: hegedű szólt, kürt harsogott, cintányér csattant. „Ez az! – örvendezett Mirr-Murr. – Ezt jelenti a kottafej!”
Felment a kocsifeljárón, köszönt illedelmesen a két nagy magyar zeneszerző, Erkel Ferenc és Liszt Ferenc fülkében álló szobrának. Régi szobrok, a két nagy zeneszerző még maga ült modellt a híres szobrásznak, Stróbl Alajosnak.
Mirr-Murr ugyan ezt nem tudta, de tudta, hogy mi az illem, hogy köszönni kell, ha bemegyünk valahová!
Áhítattal lépett be. Az Operaházat nagyon híres építész, Ybl Miklós építette.
•••••
Ha költő, akkor a Himnuszé, bár lehet Erkel dallam-bája nélkül sosem lesz kiemelkedőbb, fontos költeménnyé, mint ahogy Erkel máshoz nem szerzi meg soha ezt a muzsikát… Esztéta, ki tanulmányt ír a komikumról, drámákat és fordításokat elemez „tsinosan” és farag maga is, vallásfilozófusnak sem utolsó. Országgyűlési követ, exponens – mondanánk mai szóval, és kiváló szónok és reformer. Politikus tehát? Minden kevés külön alkalmazva reá.
Lászlóffy Aladár: A himnusz alatti élet (részlet) = Uő: Szélmalom-leltár. Esszék és tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 1999. •••••••••• Bibliográfiák, műjegyzékek: ERKELRŐL ÉS KORÁRÓL: Életrajzok és pályaképek: Regényes életrajzok: A gyulai Erkel Ferenc Emlékmúzeum gyűjteményét bemutató publikációk: Egyéb: ERKEL EGYES MŰVEIRŐL: Himnusz: Bánk bán Hunyadi László: Egyéb: TANULMÁNYOK ÉS TANULMÁNYKÖTETEK ERKEL FERENCRŐL ÉS MŰVEIRŐL: Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910.:
- FABÓ Bertalan: Előszó = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 5–9. o.;
- Anonim: Erkelről = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 13–16. o.;
- FABÓ Bertalan: Erkel fejlődése (I. Erkel és előzői; II. Hunyadi László és Bánk bán; III. Erkel és Mosonyi; IV. Erkel újabb irányai) = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 17–26., 27–40., 41–48., 49–54. o.;
- ÉRDY Lajos: Erkel utolsó éveiből = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 55–64. o.;
- FELVINCZI TAKÁCS Zoltán: Erkel Ferenc képmásai = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 65–76. o.;
- BAUER Albert: Erkel hangszerelése = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 77–102. o.;
- KERESZTY István: Az Erkel-család krónikájához = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 103–124. o.;
- D’ISOZ Kálmán: Erkel és a szimfonikus zene = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 125–156. o.;
- D’ISOZ Kálmán: Erkel-emlékek és levelezés = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 157–172. o.;
- FABÓ Bertalan: Erkel színpadi ábrázolói = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 173–190. o.;
- FABÓ Bertalan: Erkel énekese (Stéger Ferenc) = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 191–208. o.;
- GÁRDONYI Géza: Apróságok Erkel életéből (I. Erkel mestere a magyar zenében; II. A szózat meg a himnusz) = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 209–210., 211–214. o.;
- MORAVCSIK Géza: Erkel és a zeneakadémia = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 215–222. o.;
- HOPPÉ Rezső: Erkel Ferenc és a magyar dalegyesületek = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 223–226. o.;
- NÉGYESY László: Erkel Ferenc operaszövegei, mint drámai művek = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 227–238. o.;
- HARASZTI Emil: Erkel-kultusz a jelenben = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 239–242. o.;
- PONORI THEWREWK Emil: Síremlékavató = Erkel Ferenc emlékkönyv, szerk.: FABÓ Bertalan, Budapest, Pátria, 1910., 243– o.;
Tanulmányok:
- MARÓTHY János: Erkel opera-dramaturgiája és az opera fejlődésének néhány kérdése. [Különlenyomat is] = Erkel Ferenc és Bartók Béla emlékére, szerk.: SZABOLCSI Bence, BARTHA Dénes, Budapest, Akadémiai, (Zenetudományi tanulmányok 2.), 1954., 25–174. o.;
- BARNA István: Erkel Ferenc első operái az egykorú sajtó tükrében. [Különlenyomat is] = Erkel Ferenc és Bartók Béla emlékére, szerk.: SZABOLCSI Bence, BARTHA Dénes, Budapest, Akadémiai, (Zenetudományi tanulmányok 2.), 1954., 175–218. o.;
- Viorel COSMA, LAKATOS István: Erkel Ferenc élete és munkássága mint összekötő kapocs a magyar és román zenekultúra között. [Különlenyomat is] = Erkel Ferenc és Bartók Béla emlékére, szerk.: SZABOLCSI Bence, BARTHA Dénes, Budapest, Akadémiai, (Zenetudományi tanulmányok 2.), 1954., 17–24. o.;
- BARNA István: Erkel nagy művei és a kritika. [Különlenyomat is] = A magyar zene történetéből, szerk.: SZABOLCSI Bence, BARTHA Dénes, Budapest, Akadémiai, (Zenetudományi tanulmányok 4.), 1955., [!1956], 211–270. o.;
- Erkel Ferenc emlékülés: 1960. november 28.: MAROTHY János: Erkel és zenetörténeti háttere – UJFALUSSY József: Erkel műveinek sorsa, Budapest, Akadémiai, (Különlenyomat a Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményeiből), [1961], 3–29. o.;
- SOMFAI László: Az Erkel-kéziratok problémái [Különlenyomat is] = Az opera történetéből, szerk.: SZABOLCSI Bence, BARTHA Dénes, Budapest, Akadémiai, (Zenetudományi tanulmányok, 9.), 1961., 81–158. o.;
- LEGÁNY Dezső: Erkel és Liszt Zeneakadémiája (1875-1876) = Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. (Szabolcsi Bence 70. születésnapjára), szerk. Bónis Ferenc, Budapest, Zeneműkiadó, 1969, 247-265. o.;
- GÁL György Sándor: A magyar nemzeti romantika. Erkel Ferenc = Uő.: Új operakalauz, 2. kötet, szerk.: NÉMETH Amadé, VÁRNAI Péter, Budapest, Zeneműkiadó Vállalat, 1978., 818-842. o.;
- LEGÁNY Dezső: Erkel Ferenc a Zeneakadémián = A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola 100 éve. Dokumentumok, tanulmányok, emlékezések, szerk.: UJFALUSSY József, Budapest, Zeneműkiadó Vállalat, 1977., 69–106. o.;
- LEGÁNY Dezső: Erkel példamutatása korunknak = Szekszárd és nagyvilág. Liszt Ferenc, 1811 – 1886 – 1986., szerk.: CSÁNYI László, Szekszárd, Szekszárd Város Tanácsa, [1987], 52–59. o.;
- Erkel, 1810–1893. Centenáriumi emlékkiállítás az Országos Széchényi Könyvtárban 1993. június 4-től 1993. október 30-ig, a kiállítást rend. és a katalógust írta: SZERZŐ Katalin, [Budapest], [OSZK], [1993].;
Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995.;
- SZABOLCSI Bence: Erkel-változatok = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 21–28. o.;
- CENNER Mihály: Erkel Ferenc a Pesti Városi (német) Színházban = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 39–44. o.;
- BÓNIS Ferenc: Hogyan lett Erkel Ferenc a Pesti Magyar Színház karmestere? = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 45–54. o.;
- KASSAI István: Erkel Ferenc hangszeres művei = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 55–75. o.;
- NAGY András, D.: Erkel és Gyula = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 89–95. o.;
- ALMÁSI István: Erkel és Kolozsvár = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 96–102. o.;
- BÓNIS Ferenc: Erkel és Mosonyi kapcsolatáról = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 122–130. o.;
- NÉMETH Amadé: Erkel Ferenc és az Erzsébet-opera II. felvonása = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 131–135. o.;
- ŐSZ Gábor: Erkel Ferenc és a sakk = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 136–141. o.;
- SZERZŐ Katalin: Utak és elágazások Erkel után: Mihalovich Ödön, 1842–1929 = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995., 168–171. o.;
- ITTZÉS Mihály: Erkel és Kodály = Erkel Ferencről és koráról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 1995. 172–202. o.;
- DOMOKOS Zsuzsa: Zenetörténet. (Műzene: Erkel Ferenc első operái; A Szózat és a Himnusz születése; Erkel: Bánk bán című operája.) = Haza és haladás. A reformkortól a kiegyezésig (1790–1867), szerk.: SZAKÁCS Margit, SZÉKELY Júlia, Budapest, Enciklopédia Humana Egyesület, (Encyclopaedia Humana Hungarica 7.), 2000.;
Erkel Ferencről, Kodály Zoltánról és korukról, szerk.: BÓNIS Ferenc, Budapest, Püski, (Magyar zenetörténeti tanulmányok), 2001.;
IDEGEN NYELVŰ PUBLIKÁCIÓK ERKEL FERENCRŐL ÉS MŰVEIRŐL:
Angol:
- DUDÁS Dalma: Erkel’s Melinda in the third act = Hungary past & present. Student papers in history, society and culture, ed. by György E. SZŐNYI, Szeged , JATEPress, (Papers in Hungarian and East-Central European studies), 1997., 71–79. o.;
Finn:
- Ferenc ERKEL: Bánk bán. Oopera, tekstin kirjoittanut Josef KATONAN näytelmän mukaan Béni EGRESSY, suomentanut V. ARTI, Helsinki, Suomalainen Ooppera, 1943.;
Német:
- F. BÓNIS: Gustav Mahler und Ferenc Erkel. Beiträge zu ihren Beziehungen zueinander im Spiegel vier unbekannter Briefe von Mahler, Budapest, Akadémiai, [Különlenyomat a Studia Musicologicaból], 1961., 475–485. o.;
- Gyula VÉBER: Ungarische Elemente in der Opernmusik Ferenc Erkels, übers. des niederländischen Textes Hermann J. BENNING, [Utrecht], Creyghton/Bilthoven, (Utrechtse bijdragen tot de muziekwetenschap), 1976.;
- Amadé NÉMETH: Ferenc Erkel. Sein Leben und Wirken, ins Deutsche übertragen von Hannelore WEICHENHAIN, deutsche Bearbeitung von Christian KADEN, Budapest, Corvina, (Corvina Bücher), 1979.;
Orosz:
- Žigmond LASLO: Žizn’ Ferenca Erkelâ v iilûstraciâh, perev.: E. Malyhina, Budapešt, Korvina, 1964.;
- NÉMETH Amadé: Ferenc E`rkel : žizn’ i tvorčestvo, perev. s nemeckogo: I. A. NIKOLAEVA, Leningrad, Muzyka, 1980.;
Szlovák:
- Dezső LEGÁNY: Minulost? Bratislavy a Ferenc Erkel = Vyznamni interpreti a Bratislava v XIX. storoči. [Hudobné tradicie Bratislavy a ich tvorcovia]. Zbornik prác z konferencie, konanej v dňoch 13. a 14. októbra 1976 v Bratislave, zost. Stanislav BACHLEDA, Katarina HORVÁTHOVÁ, Bratislava, Mestský dom kultury a osvety, Bratislava, Západoslov. Tlač., 1979., 91–99. o.;
