A bemutatót követően Ney Ferenc tollából a következőket olvashatjuk: „Nemzeti Szinház: Január 27-kén került először színpadra Erkel Ferencz karmester új daljátéka: «Hunyady László» 4 szakaszban. Szövegét írta Egressy Béni.
Mielőtt a zenéről, mint az operának, mint műterménynek voltaképi lényegéről szólnánk, előre bocsátjuk a szöveg tartalmának vázlatát, hogy alkalmazatilag szólva, az olvasó könnyebben megérthesse czélzásinkat. […]
Hunyady László összehíjja barátit Nándor várában, mert egy levél esett kezeibe, Brankovics szerb fejedelemnek Cillei által írott, melly ezt a két Hunyady testvér közel veszedelméről előlegesen tudósítja. Jó László király a Cillei gróffal, s Hunyady várkapitánytól hű hódolattal fogadtatik; de ez után a várba vonulni akaró zsoldosok előtt felhuzatik a kapu, hogy a vetett csel kikerültessék. Cillei unszolásira kezeibe adja a király a rendelkezés hatalmát, ki lakoma alkalmával készül kiirtani a Hunyadiakat. Ez is tudtára esvén a várkapitánynak, a színlett jósággal jövő Cilleinek szemére lobbantja cselszövényit, s fegyvertelen lévén, ettől megtámadtatik, ki is az előrerohanó magyaroktól leöletik. A zajra bejövő király félelmében bocsánatot színlel, híveitől dicsőíttetve.
Második szakaszban Hunyady János özvegyét gyötri a gondolat, hogy majd gyermekein bosszút áll a király a szerencsétlen esemény miatt, de bízva bocsánatnyerhetésében, reménysugár deríti fel lelkét. Elébe megy a Temesvárra érkező királynak, ki Garával, s kísérettel lép a csarnokba. Porba borulva eseng a gyászba öltözött anya kegyelemért fiai számára. A király megindulva, őt anyjának, László s Mátyás fiait testvéreinek nevezi, s ígéri, hogy bosszút nem áll. Garával leánya, Mária, Hunyady László jegyese is érkezett; ez szemébe ötlik a királynak s igen kegyesen szól hozzá. Erre építi Gara cseleit, hogy hálóba ejti a fiatal fejedelmet. A király távozván, Hunyadyné tanácsot ad fiainak, hogy esküre bírják a királyt, miért is hozzá mennek. A kijövő Gara kéjeleg azon a gondolaton, hogy majd ő kormánykodik. Majd ezután Hunyady László és Mária szerelmökben, s a jövő menyegzőn édelegnek. A király egész udvari kíséretével jő, s a templomban mondja esküjét.
Harmadik szakaszban Budán vagyunk. Hunyady László sürgeti Garánál a menyegzőt, ki egyezést színlel. A király mereng s ábrándozik a szép Máriáról. Ekkor lepi meg őt Gara, neki édelgésre ígérvén leányát, s Hunyady Lászlót pártütőnek vádolva. Így hatalmat nyer elfogatására. Nászlakoma van, hol a kis Mátyás elnököl a nászpárt várva; kik is megérkeznek, de rövid örömnyilatkozat után a háttérben megjelen Gara katonáival, s a király nevében elfogja mindnyájokat.
Negyedik Szakaszban Hunyady László börtönben tűnődik sorsa felett, de bízik a törvény szentségében, hogy kihallgatatlanul nem fog elítéltetni s ártatlanul veszni. Meglepi Mária, ki megvesztegeté az őröket, s menekülésre akarja bírni, de a nemes lelkű ifjú, tisztasága öntudatában, ez ajánlatot el nem fogadhatja. Gara halálos ellensége sorsán édelegni jő, s elbámulva látja gyermekét a gyűlöltnek karjai közt. Az atya dühös parancsinak enged a leány. A boldogtalan szerelmesek búcsúznak, s László elhurczoltatik. Sötét este van. A budai téren jő a gyászmenet, melly az áldozatot vérpadra kíséri. Eső zuhogása s villámok közt kétségbeesetten rohan elő a hős ifjú boldogtalan anyja, az őrök útját állják. Reményvesztetten őrjöng az anyai fájdalom, melly alatt roskadoz a kínzott test. Itt látja, mikép vág háromszor a hóhér fia nyakához, itt hallja annak szavait, mellyek ártatlanságát vallva, ezt azzal is bizonyítni törekszenek, hogy elvevé isten a bakó erejét; de Gara szava «vágj» véget vet a nemes életnek, s az anyát lesújtja szívének iszonyú jajszava. Ez a tartalom.”
A Honderű egyik februári számában Petrichevich Horváth Lázár így ír: „Ha van a magyar zenének jövendője, ha zeneművészetben magyar iskoláról valaha szó lehet a polgárosodott népek között, úgy annak megalapítását nagy részben Hunyady László szerzőjének fogja köszönni nemzetünk. Midőn világhíres honunk fia Liszt Ferenc közöttünk mulatott, nem egyszer hatotta őt át meg át a magyar nemzetiség szelleme, mely elkezdve legpóriasb népdalainktól fel a magyar zeneművész minden egyes tanszerű szerzeményeig, elkezdve a hortobágyi csárdástól fel Hunyady László gyönyörű hattyúdaláig félreismerhetlenül jellemzi azokat, és ilyenkor magyar hazafihoz illő magasztaltsággal kiáltott fel: «Igen, igen! a mi zenénknek van jövõje, és kik annak egykor dicstemplomához anyagot hordanak, azok között, ha Isten éltet, ott leszek én is!»”
Úgy egy hónappal később Petrichevich Horváth Lázár hosszabb kritikát közölt a Honderű hasábjain: „Elmellőzve a nemzeti színház jelen szorongó körülményei között azt, hogy illy jeles és nemzeti érdekkel bíró fényes operának egészen másképen kellene színpadra hozatnia, hogy az ama nagyszerű hatást gyakorolhassa, mit a különféle segédeszközök öszpontosítása a nézőben hagyni szokott; hogy az igazgatóság sem a díszítmények- sem öltözetre semmit ezúttal áldozni nem bírt, mindezeket s más kényesb kutatásokat elmellőzve, ezúttal csupán a művészek előadásaira s némelly magát az előadást illetőkre szorítkozunk. A nők közöl természetesen legelül kell kiemelnünk Schodelné asszonyt (Erzsébet), kinek e szerep kétségen kívül legjobb szerepe és legjobb azért, mert nemzeti a zene és magyar az énekesnő. Egyes számairul szólnom annyit tenne, mint még egy huzamos czikket adni e dalműről. Schodelnénak mind, éneke mind játéka művészi, s az egész 4-dik fölvonásban valódilag classikai volt. Bár tanulnának tőle a fiatalabb énekesnőink. Mária kedves szerepét Molnár k. a. éneklé több művészi beccsel, mint mit e fiatal énekesnőnél föltenni lehetne. A Lászlóvali kettősének andanteját (1-ső felv.) különösen jól énekli, és szépen declamálja a királyhoz intézett ama szende szavait: «ah, a jó király!» stb.; ellenben a mondott duo allegrójában megtetszik a nyelvveli nehéz bánásmód s a mondulatioibani hajlékonyság. Átalában Molnár k. a. tetszik nekünk a lassú tempókban, s azért ajánljuk neki, hogy a 4-dik flv. gyönyörű terzettjét – mellyet különben csinosan ád elő – el ne siettesse. […] Éder Lujza k. a. ügyes játéka, csinos külseje (Mátyást adá) s színpadoni otthonossága felejtetik ugyan, de ki nem pótolják egészen a hang gyöngeségét. Mindemellett is Éder k. a. semmit el nem ront, s szerencsés hallással bírván – a mellett hogy hamar tanul, visszás hangot tőle ritkán hallani. […]
Férfiak közt Petz úr (Hunyady László) ha nem volna olly magával tehetetlen a színpadon, derekasan töltötte volna be helyét. Hangja – kivált ha némelly orrhangokat elkerülni tudna – kellemesen csengő s ollykor erélyes. Játékában lágy, életnélküli, de előadásban dicséretes; sőt Máriávali merengése, kettőse, s a családi terzettben kitűnő. […]
Havi úr (László király) hangjának magassága figyelmet érdemel. Ha ő művészi kiképzésének alapstádiumában jó kezekbe jut vala, most a közepesen is jóval túl lehetne. Midőn e dalműben először lépe föl, legjobban énekelt, azóta majd mindig gyengébb, mit tán ollykori rekedtségének s azon készületlenségének tulajdoníthatni, melly magát a 2-dik szakasz fináléjában mindig tetemesen kiüti. Van ott neki néhány ütete, mit még be nem tanult, s ez örvényből soha becsülettel ki nem tud gázolni. Havi úr egyébiránt szerepe többi helyeit meglehetősen, s «Tündér kecsű hölgy – szép Máriám» allegrettóját kitűnőleg énekli.
Udvarhelyi úr Gara szerepét nem énekli rosszul. S még hatályosban énekelhetné, ha hangjának régi kelleme és férfias ereje áldozatul nem hozatott volna a szavaló drámának. Játéka és külseje helyes és jellemző.
Füredi úr (Cillei) már illy rövid idő alatt is kegyencévé lőn a közönségnek. […] Cillei szerepét átalában jól éneklé, jól játszá, és kitűnőleg declamálá. Ma estve Cilleién kívül Gara szerepét is eléneklé, s a szerep e helyettesítéssel mit sem vesztett. – Karok és zenekar a legszigorúbb kívánatot kielégítve miként a derék kartanító Glöczer úrnak, úgy átalánosan becsült genialis zenekarigazgatónk Erkel úrnak becsületére válnak. A harmadik szakaszt bevégző csoportozat lehetne hatályosabb.”

A NEMZETI SZÍNHÁZ VENDÉGSZEREPLÉSE POZSONYBAN 1844 TAVASZÁN

Bartay Endre bérlő-igazgató a vendégjáték repertoárját úgy válogatta össze, hogy az országgyűlésre összegyűlt követek – nem utolsósorban a színházat felügyelő országos bizottság – és a diéta közönsége változatos és a színházvezetés elképzeléseit reprezentáló előadásokat láthasson. Francia romantikus dráma, népszínmű, olasz és magyar opera – és természetesen a friss siker, a Hunyadi László szerepelt a repertoáron.
A műsor:

• Arthur-Martin Dinaux – Prosper Goubaux – Ernest Legouvé: Lignerolles Lujza. Dráma 5 felv.
• Szigligeti Ede: Szökött katona. Színmű 3 felv. Zenéjét szerkesztette Szerdahelyi József.
• Erkel Ferenc: Báthory Mária. Opera 2 felv. Szövegét írta Egressy Béni.
• Szigligeti Ede: Két pisztoly. Színmű 3 felv. Zenéjét szerkesztette Erkel Ferenc.
• Gaetano Donizetti: Az ezred leánya. Opera 2 felv. Szövegét írta Jules-Henri-Vernoy de Saint-Georges és Jean-François-Alfred Bayard.
• Gaetano Donizetti: Borgia Lucretia. Opera 3 felv. Szövegét írta Felice Romani.
• Victor Hugo: Angelo, Pádua zsarnoka. Szomorújáték 4 felv.
• Erkel Ferenc: Hunyadi László. Opera 4 felv. Szövegét írta Egressy Béni.

Az Életképek az 1844-es vendégjátékról

„ Pozsonyi levelek [1844] Április 21.
A középponti nemzeti színház igazgatója részéről több ív kering a közönség kezén, a lelkes (!) honatyákat és pártfogó (!) közönséget a pesti színészek által Pozsonyban adandó előadások biztosítására felhívók. Az aláírás eredményéről mit sem írhatok, az íven mellyre mi írtuk fel nevünket, kevés névre találtam. Azonban mégis hiszem, miután az eddigi részvétlenség bő köpenyeül színészeink művészietlensége s az e miatti éldelethiány használtatott, most midőn középponti színészeink lépendenek fel, s a bő köpeny a vállakról lehullt, derék Bartaynknak a törvényhozók- s a magyar nőkbe, meg az országgyűlési ifjúságba vetett reménye nem fog meghiúsulni. Én színészetünkről valahára tán örvendetesbet is fogok írhatni. Egyelőre csak annyit írhatok, hogy az ígért négy opera és négy színmű közt Erkel «Hunyady Lászlója», Szigligeti legújabb vaudevilleje, s Schiller «Ármány és szerelme» is fog adatni.”

„Pozsonyi levelek [1844] Május 17kén
Most nem is tudom, örüljek-e e körülményen, miután ekként az idegen csak nem fogja tán megtudni, hogy hazánk legjobb színészei az országgyűlés helyén gyakran igen csekély közönség előtt játszottak; hogy nemzeti színészetünk igazgatója teméntelen áldozattal és nagy veszteséggel nyújthatott élvezetet azon keveseknek, kik még részvétet ápolnak a színészet iránt. De – foghatják mondani, hogy a közönség kis számának oka nem a részvétlenség, nem a közönség lelketlensége, hanem a tapintatlanul fölemelt ár. Megengedem, s e véleményben én is osztozom, a mennyiben a szerfeletti bemenet a legspectaculosusabb előadásoknál is 30pkrnál [pengőkrajcárnál] többet fizetni nem szokott posonyi közönségre tán boszantólag s az ifjúság nagy részére (pedig e kettő teendette volna a közönséget) visszariasztólag hatott; de hát hol maradt azon osztály, melly gyakran pazarolja el bűnösen mindenét, melly az élet bohóságaitól nem tudja megvonni ezreit, és a nemzeti színészet számára nincs egy fillére is? […] Bartay a német színház árendásának kilencz estvére 800, a városi termet színházzá alakító főuraknak pedig, hogy jún. 10-ig szerződött, de még f. hó 16-án szélyel eresztett társaságot mákot hinteni Pestre eresszék le, 300 pfrtot fizet. – Eddig Lignerolles Louise, Szökött katona, Bátori Mária, Két pisztoly, Ezred leánya, Két pisztoly (bérletszünetben s igen kis számú közönség előtt) és Borgia Lucretia adattak. Holnap Angelót s hétfőn Hunyady Lászlót adandják.”

„Pozsonyi levelek Június 6kán, 1844.
Előbbi levelem megszakadt fonalát kell felfognom, hogy keserű kikelésem mellett méltánylatom is hallassam, a színközönség egyszer tapasztalt részvéte miatt. Hunyady László tölt színház előtt adatott. Mint értesítélek, utolsó drámai előadásul Hugo Angelója adatott, de sem a mű classicitása, sem Lendvayné s Laborfalvy Róza művészi játéka nem volt képes megtölteni a színházat. […] Hunyady László mondhatlanul tetszett; Schodelné remekül énekelt s többszörös kihívásban részesült”

Az I. Ferenc József által 1860. október 20-án kibocsátott októberi diploma a szabadságharcot követő évek abszolutizmusa után politikai enyhülést, a birodalom kormányzásában, közjogi berendezkedésében kezdődő változást jelzett. Az uralkodó második, kezdeményező jellegű lépése az 1861. február 26-án kibocsátott februári pátens volt, amely módosította az 1860. októberi elképzeléseket. A pátens egy Bécsben ülésező, kétkamarás összbirodalmi gyűlést megalkotását jelentette be, melynek hatáskörébe utalta a törvényhozói jogokat. Az összbirodalmi gyűlés felette állt a tartományi gyűléseknek, ám Magyarország számára az volt a döntő, hogy az uralkodó összehívta e gyűléseket, köztük a magyar országgyűlést is. Az 1861. év – a politikai életben mindenképpen – várakozással teljesen kezdődött. Az következő két országgyűlési felszólalás is ezt tükrözi. (a szerk.)

Részlet Pálóczy Lászlónak , az 1861. április 6-i, első ülésén elmondott felszólalásából:. „Mélyen tisztelt nemzeti képviselők! E törvényes czímmel üdvözöl és köszönt titeket e végzetteljes órában a szemeit reátok függesztő haza; üdvözöl és köszönt öreg munkatársatok s imént ajkaitokról elhangozni hallám, már másodízbeni korelnökötök is: e teremben! […]
A korelnökséggel nem az érdemeket, melyek különben is bennem nincsenek, hanem egyedül az aggkort tisztelvén meg a törvény, hódolnom kell rendeletének; és síromhoz már oly közel állva, annak azon szívemből kitörő örömmel hódolok is, hogy én lettem tehát azon páratlan szerencséjű kis polgárocskája nagy hazámnak, ki, miután az akkori munkatársaim bizalmuk által kezembe adatott országos tollal az 1832/6-ik évi országgyűlésen legelső írtam már magyar nyelven is Magyarország törvényeit (Tartós éljenzés) s a népképviseleten alapuló nemzeti képviselőháznak első ülését is mint korelnök 1848-dik évben én nyitottam meg (Hosszas éljenzés); íme majdnem 13 hosszú és nyomorúsággal teljes évek lefolyása után is, az 1861-dik évben ismét egybegyűlt nemzeti képviselőház első ülésén korelnöki megnyitásának szerencséje aggkoromnak jutott. Hála a sorsnak s a sors Urának és a ti kegyeteknek érette!
Most mélyen tisztelt nemzeti képviselők fogjatok tüstént munkáitokhoz! Tömérdekek azok és fáradságosak. De hiszem, mint mondani szokták, mindent munkáért adtak el az istenek, s mikor ijedt valaha vissza a rá várakozó munkák tömérdek voltától egy lelkes magyar kebel is, ha azokra a haza szent nevében szólíttatott fel?”

Részlet gróf Esterházy Mihály, az 1861. április 6-i, első ülésén elmondott felszólalásából: „Nmlgu felsőház! Midőn törvényes szokás szerint mint legidősb tag, és nmlgtok felkiáltása folytán az elnöki széket elfoglalni szerencsém van, örvendezésemet fejezem ki afelett, hogy méltóságtokat ismét együtt tisztelhetem; de azon szomorúságot is, mely ellepi szívemet. Nagy örömet érzek a felett, hogy mindazon urakat, kiket annyiszor volt már szerencsém tisztelni, ismét összegyűlve láthatom az ország dolgai fölötti tanácskozás végett; de fájdalommal nélkülözöm itt azon jeleseket, kiket a mostoha sors tőlünk elrabolt. Voltak férfiaink, kik e teremben az alkotmányos szabadság ügyét és az ország javát elő mozdították. Ha ezen hazánkfiaitól csupán a balszerencse fosztott volna meg, nem fájna annyira; de hogy őket azért kellett elvesztenünk, mert a haza iránti szeretetből nagy érdemeket szereztek, s a haza oltárára áldozatokat hoztak: az minden hazafi-szívnek mélyen fáj. Ezen hazánkfiai emlékét itt fölemlíteni azért tartom kötelességnek, mert emlékök iránti tiszteletünket és hazafiúi hálánkat kifejezni részemről honfiúi hivatásomnak ismerem. Többeket mellőzve csak gr. Batthyány Lajos nevét említem fel, a ki szerencsétlenül épen azért áldoztatott fel, mert hazáját szerette. A megdicsőültnek nevét és emlékét fel fogja a hazának a történelem tartani, hagyományos beszéd fogja az ő érdemeit az utókornak általadni, hogy hazafi szeretetén minden ember épüljön és tanuljon, hasonlólag mindazon hazánkfiaihoz, kik a szent haza védelmében vagy elestek, vagy vértanúságot szenvedtek.”

EGY ÉV, EGY ELŐADÁS – 1861

A nemzeti színházról „Mi oka lehet annak, hogy most, midőn a tizenegy évi tetszhalotti álmunkból valahára ébredni kezdünk, egyedül a nemzeti színház nem mozdul semmiképp, s tovább alszik?
Mi oka annak, hogy a színház melynek nemcsak a múlt, hanem a jelen élet tükrének is kellene lenni, meglehetősen ignorálja a megváltozott politikai és társadalmi viszonyokat, mintha csak Kipfelhauser készített volna a játékrendet?
Ha az igazgatóság fél a régi jó, szabadabb szellemű – és sok évig leszorított – darabok előadatásától, vagy ebben akadályozva van (?), mért nem igyekszik legalább az egyhangú, unalmas játékrendbe több életet és változatosságot önteni? Vagy csak oly kevés jó darab lenne a világon, a hányat a nemzeti színház ad?
Hát a dalműi játékrend változatosságát mi akadályozza? Négy primadonna s egy altistánéval három hó alatt csak öt vagy hat operát adtak, egyet egyet persze az unalomig ismételve.
Mért nem adják Hugenottákat, Prófétát, Ördög Róbertet, Don Juant, Figaro lakodalmát, Dom Sebastiant , Báléjt, Hunyadit, Zampát, s többeket. Ezek mind a repertoáron vannak csak egy-két próbát igényelnének, és adni lehetne? […]”

Január 12. «Észak csillaga» Meyerbeer dalműve. „Az összes éneklő karszemélyzet jutalomjátéka volt, azon nélkülözhetetlen tagoké, kiknek a színpad fáradhatatlan napszámosainak nevezhetünk; kik majd minden áldott nap a színi deszkákon fáradoznak, a nélkül, hogy valaha kitüntetés vagy csak elismerésben is részesülnének. Nevöket senki sem ismeri.
A közönség ezúttal sem tanúsított valami meleg részvétet, mert nem jelent meg nagyobb számmal, mint rendesen szokott, midőn az «Észak csillagának» változatos dallamait hallhatja és tarka látványait nézheti. Sok hely üresen maradt.
Hollósy L-né ezúttal is kitűnő Katalin volt, és sok tapsban részesült, az egész előadás azonban ismét arról győzött meg, hogy nálunk minél többször adnak egy nagyobb dalművet, annál hanyagabbul adják. A gyakori ismétlés nam használ, sőt ront rajta.
Ma-holnap az «Észak csillaga» is a «Próféta» sorsára jut, csonkítgatják és keveset törődnek vele. Például a második fölvonás nagy záradékában ma már nem használnak annyi zenészt, (kivált fenn a színpadon), mennyi e nagy zenejelenet erős kifejezéséhez szükséges .”

AZ ŐSBEMUTATÓ KRITIKÁI 1861-BŐL

Március 9-én – „Bánkbán” Erkel új dalműve „Rég vártuk e művet, s nem hiába vártuk, mert várakozásunkat felülmúlá. Tele van eredeti gondolatokkal és erős szép kifejezésekkel. – Nagyobb ugyan benne a változatosság, mint az egység, de e részben, miután megállapított zeneiskolánk még nincs, nem is követelhetünk nagyon sokat. A nagyobb rész nemzeties rythmusú zene, de – kivált az első felvonásban – sok az idegen menetű dal és zenefolyam is.
A szöveget jelesb tragoediánk nyomán Egressy Béni készíté, ki – fájdalom nem érheté meg ez átdolgozása színre jövetelét. Igen alkalmas tárgy zenei színezésre és pompás képletekre. Petur bán (Füredi) eredeti bordalát mindjárt nagy tetszéssel fogadta a közönség. De emelkedett költői kifejezés tekintetében legszebb a második felvonás, nevezetesen a Bánk (Ellinger) és Melinda (Hollósy L-né) közti jelenés, melyben a cimbalom és viole d’amour igen hatásosan vannak alkalmazva, s mindjárt ezután a Bánk és Gertrud királyné (Hofbauer Zsófi) közti nagy jelenet. Ezek igen jól is voltak előadva. Aztán következik egy vallásos kardal, s majd a király (Bignio) ünnepi bevonulása.
A Melinda tébolyjelenete a Tisza partján, a viharban, a pásztorias színek által van enyhítve, s így költői hatású. A végső gyász-jelenések erős kifejezéssel vannak tartva, hogy az egésznek méltó koronáját képezzék. E műre nézve is, hogy jól megítélhessük, többszöri hallás kell. Annyi azonban egyszeribe is bizonyossá válik, hogy e dalműre zeneirodalmunk méltán büszke lehet, akár az alakok magas szabásait, akár a gondolatok bőségét, akár a zene hatásos kidolgozását tekintjük.
Hanem némi rövidítés előnyére válnék. Így a balettnek harmadrésze is untig elegendő lenne, a háromszín kendőkkel. Az a megjegyzésünk is van, hogy hősök ajkairól – fájdalmas jelenetekben – a népdal (a maga népdalformájában) lerí. Magasabb stylű dallamok kellenek oda.
A műnek még nincs nyitánya, hanem egy introductionja a 3-dik felvonás elejéről.
A jelmezek szépek voltak, a kiállítás pompás. Kivált az első felvonás királyi palotája igazán királyi fényű mely meglepte a közönséget.
Otto herceget Telek (uj segédtenorista) énekelte, egy pár helyen elég ügyesen. Még azonban sokat kell tanulnia.
Az ősz szerzőt, és Hollósy L-nét számtalanszor kihívta a közönség, mely a színházat egészen megtölté.”

Március 12-én – A rövidítés nagyon kevés volt. A táncdivertissement ma is egész untató hosszadalmasságában adatott, noha még zenéje (Erkel Sándortól) sem bír valami különös értékkel. Campilli maga is ugrált, a mit neki örömmel elengedtünk volna. A szép zenerészek megint nagyon tetszettek, kivált, a második fölvonás nagy jelenetei, csak az a népdal, melyet „Bánk bán” énekel, juttatja eszünkbe a „Szökött katonákat”, a hová sokkal jobban illenék.
Azt hisszük különben, hogy e dalmű időről időre jobban fog tetszeni, kivált ha Erkel a rövidítéseknél jó taktikával jár el. A színház ma is igen megtelt.

Március 16-án – „A színház ma is egészen megtelt, s a zeneszerzőt és Hollósy L-nét több ízben zajosan hívták. Nekünk csak a balett hiábavaló hosszassága, a Bánkbán ajkairól lerívó népdal, s ezután a legszomorúbb jelenetben a Bánkbán és Melinda gyászos helyzetében nem illő kedélyes folyamú zene ellen van kifogásunk. Ezek jellemzetesség elleni hibák, s ezért mi folyvást oly következetes ellenzői leszünk, mint (hogy kicsit nagyhoz hasonlítsuk) a szigorú Cató Carthagónak. Mindig beszélni fogunk ellenök, mint oly árny-foltokról, melyek egy nagy operában igen visszásan hatnak.”

Április 2-án – „Bánkbán” Erkel dalműve ezúttal oly nagy közönség előtt adatott, elő, hogy mi csupán azon tapsokat hallók, melyeket a mű elején Füredi (Petur), Hollósy L-né (Melinda) és a karok nyertek.

Április 6-án – Erkel „Bánkbán”-ja ismét teli színház előtt, jó sikerrel adatott. A dalmű a kitűnőbb részletei mindig jobban tetszenek, s a balett még mindig a maga teljes hosszadalmasságában bosszantja az embereket.

Április 21-én – „Bánkbán” dalmű ismét szorongásig megtölté a színházat.

Április 23-án – „Bánkbán” folyvást teli házban adatik, s ezúttal is tetszett. Hanem a hosszas balett kezd nem tetszetni. Kivált Campilli hálátlan ugrálásait erősen pisszegék. Jobb lesz tehát jövőre csak a rendezésnél maradnia.

Május 4-én – „Bánkbán Erkeltől. E dalmű is, minél többször halljuk, annál szebb. Az előadás szintén jó, és teljesen kielégítő. Nem csoda tehát, ha a nézőtér mindig telesded tele van.

Június 1-jén – „Bánkbán” Erkeltől, az általános bérletszünet dacára is megint igen nagy közönség előtt adatott.

Június 11-én – „Bánkbán” dalmű. Jó előadás és nagy közönség.

Szeptember 7-én – „Bánkbán” Erkeltől. Hollósy l-né, Füredi, Ellinger szabadságidejökből visszatérvén, a közönségnek újra alkalma nyílt hallhatni e szépségekben gazdag magyar dalművet.

Szeptember 7-én – Erkel Ferencz.„Bánk ban” operája. A fényes sikert aratott „Hunyady László” czimü opera megjelenése után koszorus zeneszerzőnk, Erkel Ferencz, évek során át hallgatott. Lehet, hogy a nagy mester nem tartozik, a divatbanlevő igen termékeny zeneszerzők közé, de azt sem kell felednünk, hogy Erkel Ferenczet, a karmesteri teendők, a zenekar betanítása, a gyakori próbák s más Zenészeti vállalatok, minők például a „philharmoniai hangversenyek”, annyira elfoglalják, hogy üres idejét szivesen fordítja egy kis szórakozásra. Mint elsőrangu sakkjátszó, különben is ismeretes ö, olvasóink előtt is.
1857-ben jelent meg az „Erzsébet” czimü, de különben csak alkalmi, s díszelőadásokra szánt 3 felvonásos opera, melynek má sodik s egyszersmind legremekebb felvonását szintén Erkel irta. Ezóta a lapok hirei közt gyakran olvastuk, hogy az évek óta munkában levö „Bánk bán,” lassan ugyan, de annál biztosabban siet befejezése felé. Elvégre a jelen év tavaszán egyszerre csak jelenti a szinlap, hogy másnap „Bánk bán” fog elöadatni.
Ekkor visszaemlékeztünk „Hunyady László” első előadásának idejére. A közönség meg volt lepve, de mindenki tartózkodott elhamarkodott itéletet mondani. Voltak, a kik „Hunyady László”- ban „Báthory Maria” szépségeinek mását nem vélek feltalálhatni, azonban egymásra következvén az előadások, amint behizelegték magukat a hangok a hallgatók fülébe, egy értelemben jött létre az itélet, hogy a mü remek, egyetlen a maga nemében, s egész kincsbányáját képezi eredeti zenénknek. íly előzmények után „Bánk bán” elsö előadásának estéjét, mint hazai zeneművészeti világunk eseményét tekintettük.
A mü e pillanatban még nem teljes, mint a nagy épületeknél az oszlopzatos előcsarnok, ugy ezen szerzeményben is a nyitány megirása késöbbi időkre van hagyva. Igy történt ez Hunyady Lászlóval is, mert a szerző elébb el akara lesni dallamainak hatását,hogy aztán müvének ezen részében a legtöbb tetszéssel találkozó eszméit fűzhesse koszorúba. [...]

Szeptember 17-én – „Bánkbán” A sok szépséggel bíró dalműnek ma is igen nagy közönsége volt. Az előadás fénypontjai Hollósy l-né (Melinda) egy pár gyönyörű jelenete, és Füredi (Petur) dordala voltak. Ellinger „Bánkbán”-ja folyvást azt juttatja eszünkbe, hogy milyen nagy élvezet volna e szerepet Stégertől hallani.

Október 19-én – „Bánkbán” opera. A nézőtérre ma is csak alig férhettünk be, oly sokan voltak. Legjobban tetszett ezúttal is a második felvonás, melyben Hollósy L-né gyönyörűen énekel, s Hofbauer Zsófia pedig a királynőt méltósággal személyesíti. Ellinger nagyon győzi hanggal, de játéka, és alakja nem a királyi Bánkhoz való. Campilli még mindig sokat táncol és táncoltat; pedig kevesebbel is beérnénk.

Október. 24-én – „Bánkbán” opera. E dalmű diadallal állja ki a gyakori előadás tűzpróbáját. Minél többször halljuk, annál több valódi szépséget födözünk föl benne. – Ennélfogva nagyon természetes, hogy akárhányszor adják is, hét óra után már igen nehéz a földszintre bejutni. Például mi ezúttal sem jutottunk be.

November 9-én – „Bánkbán” Erkeltől. Noha átalános bérletszünet volt, a nézőtér most is egészen megtelt, mert e szépségekkel teljes dalművet mind jobban élvezi a közönség.

December 10-én – „Bánkbán” rendkívüli előadásban általános bérletszünettel a karszemélyzet javára.
A közönség, mely a jeles dalmű előadásán különben is nagy számmal szokott megjelenni, ez alkalommal a nemes célt tekintetbe véve, egészen megtölté a színházat.
És valóban e pártolást meg is érdemlék azok, kiknek oly sok érdemük van egy opera jó sikerültében, s kiknek a dicsőségből oly kevés jutott.