Ma már mindannyiunk számára természetes, hogy a nemzeti ünnepeinken, a különböző sportvilágversenyeken és a magyar olimpiai bajnokok tiszteletére, az óév és az újesztendő találkozási pontján éjfélkor, valamint más jeles ünnepeinken is sokszor – Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc alkotását, a Himnuszt hallgatjuk, énekeljük. Természetes, pedig a magyar himnusz az egyetlen állami himnusz a világon, amelyet semmilyen törvény, uralkodó, kormány vagy országgyűlés nem tett kötelezővé egészen a rendszerváltásig. Csak az 1989. október 23-ától hatályos XXXI. tv. 36. §-a mondta ki, hogy „a Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” A költemény 1823-ban, Erkel zenéje pedig 1844-ben született.

Az ezt megelőző évszázadokban a katolikus magyarság „néphimnusza” a Boldogasszony Anyánk… és az Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga… kezdetű énekek voltak, a reformátusoké pedig a Tebenned bíztunk, elejétől fogva… című zsoltárének volt. (Ezeket a hívek ma is éneklik, többnyire ünnepeken.) Népszerű volt – a hatóságok által többször betiltott – ún. Rákóczi-nóta is. Az 1840-es években aztán – mintegy varázsütésre – egymás után érlelődtek meg nemzeti indulóink, közösségi dallamaink ma ismert formái.

Elsőként a Rákóczi-induló, mely a hagyomány szerint a Rákóczi-nóta és egyes verbunkos hegedűs dallamképletek ötvözésével Bihari János legendás hegedűjátékában szervesült egyetlen dallammá. 1838 és 1840 között Erkel Ferenc is feldolgozta és hangversenyein is népszerűsítette a Rákóczi-nótát és a Rákóczi-indulót – több változatban. A változatok egyike a Liszt Ferenccel való kapcsolatának korai dokumentuma: Emlékül Liszt Ferenczre. Rákóczi indulója (1840). Az 1839–40-es darab a pesti Liszt-hangversenyek emlékét örökíti meg. Tisztelgés a nagy pályatárs előtt, és visszhangja annak a rendkívüli élménynek is, melyet a Liszt Ferenc által előadott, briliáns Rákóczi-induló hallgatója átélhetett. A történeti emlékezet szerint 1846 februárjában a Pest-Budára látogató Hector Berliozt is Erkel Ferenc ismertette meg a Rákóczi-indulóval. Zongorajátéka nyomán a francia mester meghangszereli a művet, és munkája eredményeként olyan zseniális partitúra születik, mely minden más változatnál hatásosabb, fénylő ragyogásba foglalta a Rákóczi-induló zenei anyagát.

Az 1843-as és az 1844-es év két nevezetes nemzeti színházi pályázata, a Szózat és a Hymnus két örökéletű dallamának megszületését eredményezte. 1843. május 10-én szólalt meg először. Bartay Endre, a Nemzeti Színház igazgatója 1843. január 26-án közzétett felhívása 70 arany pályadíjat ajánlott fel „a legjobb népmelódiáért Vörösmarty Mihály, koszorús költőnk halhatatlan Szózatára, ének- és zenekarra téve.” A bírálóbizottság – tagjai között Erkellel, Mosonyi Mihállyal, Vörösmarty Mihállyal és Szigligeti Edével – három művet érdemesített a nyilvános bemutatásra. Megszólalásukat óriási érdeklődés előzte meg, bizonyítván, hogy a nemzeti dallamok sorsa immár az országos közügyek rangjára emelkedett. A győztes mű – „Minden ember legyen ember és magyar” jeligével Egressy Béni alkotása lett. A szerző a pályázat időpontjában már a kor egyik legnépszerűbb népies műdalszerzője, Erkel munkatársa, szövegkönyvírója volt, akinek minden megmozdulásában megmutatkozott rendkívüli tehetsége akár dalokat komponált – hihetetlen termékenységgel – vagy színműveket fordított és népszínművet írt. A pályanyertes Szózat-dallam a kor hangszeres verbunkos stílusának hatása alatt keletkezett; éneklésének nehézségeit már a bemutatót követően felrótták neki a kritikusok. Nagy hangterjedelmű, hazafias pátosszal telített melodikája élesen tagolt dallamsoraival, gazdag ritmikájával mégis nagy tömegek tudatában vált igen hamar Vörösmarty Szózatának nagy hatású közvetítőjévé. (A pályázat történetének jellemző epizódja, hogy Erkel Ferenc is megírta a maga Szózatát, de bírálóbizottsági tagként nem nyújthatta be művét. Énekre és zongorára komponált, szép és máig alig ismert darabját 1843. május 30-án mutatták be a Nemzeti Színházban.)

A Szózat dallampárja, Erkel Hymnusa alig egy évvel később, 1844 tavaszán keletkezett. Az ahogyan Kölcsey verse végérvényesen összefonódott Erkel zenéjével és jelképpé magasztosult, az elmúlt több mint másfél évszázad magyar kultúrtörténetének egyik legérdekesebb folyamata.

A Hymnustól a Himnuszig, avagy egy legitimáció története – évszámokban